A püspöki körlevél margójára
Megszólító írást bocsátottak ki a Magyarországi Evangélikus Egyház hivatalban lévő püspökei. Közvetlenül azokat a lelkészeket célozza meg, akik a minap az elhíresült könyvbemutatót tartották a budapest-fasori gyülekezet helyiségében, és velük együtt (bár kevésbé feddően) azokat is, akik erre felfokozott hangvételben reagáltak. E két szűkebb csoport majd veszi, ahogy veszi az üzenetet, és a megfelelő diszciplináris folyományok is körvonalazódnak majd.
Fontosabbnak tartom, hogy egyházunk egésze megszólítottnak érezheti magát az önvizsgálatra – hiszen miképpen máshogy indulhatna valamilyen közös gondolkodás?! De hogy ne bújjak a többes szám mögé: ezen önvizsgálat igencsak énrám is fér. Bűnvallással tartozom: az elmúlt három évtizedben (különösen a második felében) hajlamos voltam keresztény-evangélikus közösségünk tarthatatlanságát gondolni azokkal a lelkészekkel vagy világi evangélikusokkal, akiket a Szentírás egyértelmű és világos kijelentései ellenében láttam beszélni, cselekedni, működni. A bálványimádástól a lopások, más tulajdonának kívánása és a felebarátról hamis tanúbizonyság-tételek feletti szemhunyáson át a talentumokkal (beleértve a tudás képességét is) való felelőtlen gazdálkodásig sorjáztak előttem a bűnösségeik – akár a vakhitű politikai aktivizmusok, akár az elesettekkel szembeni részvétlenség, akár a gyülekezeti életet elszegényítő felelőtlenség, akár a józan mértékletesség elvetésének jeleit ítéltem meg.
Szűkebb világomra nézvést pedig a Jóisten értelemadásának a Szentírással és a reformátori útravalóval szembehelyezkedő semmibevételét láttam a világ teremtettségét reálisan leíró tudományos ismeretek lefokozásában, a korhoz-időhöz kötött együttélési normák esetlegességének abszolúttá emelésében.
Igazam volt/van? Természetesen úgy gondolom, hogy igen. Számít bármit is keresztény közösségünk ezen alapjához képest: „…egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”? Mint a pelyva, annyit se, szerteszéjjel fújja Jézus Krisztus egységbe forrasztó megváltói áldozata. Ezért csak azután szabadna szólnunk e világi szövegértelmezésünkről, mindennapi bűneinkről a politikától a (hetero- vagy homo)szexuális nyomorúságainkig, alkalmatlanságunkról az elesettek védelmében, amikor a krisztusi áldozat mai világban ható lényegét megértjük; ha mindennapi megtérésünket elébe és fölébe helyezzük minden másnak, amikor az egyházban levésünkről van szó.
A püspök testvérek ezt a felelősséget teszik mindannyiunkra, akik készülünk az evangélikus közösségünk alapjait jelentő Ágostai hitvallás kiadásának félezredik évfordulójára. Folytassuk azt a munkát, amelyet még a zsinati vitanappal kezdtünk meg, hitelveink jobb értéséhez eljutni szándékozva! Munkál persze a diabolosz közöttünk, de imádságosan támogatnunk kell a püspököket abban, hogy ne hagyják magukat megingatni a hetyke, agresszív provokációktól, amelyek az egyházféltés álcája alatt savonarolai szigorral sújtanának le a tévelygőkre, a szóba állás jogát is elvitatva (csak szólok: nevezett firenzei szerzetes leginkább a korrupt és dőzsölő politikai hatalommal szállt szembe…). Nem kétlem, itt is várható a felhorgadásuk. De félezer éve evangélikusként elindultunk a szinodalitásban; most is előbb a közösséghez jussunk vissza, amelyből le tudjuk vezetni a származtatott kérdésekben különbözőségeink feloldását, avagy fenntartásukkal együtt is élhető közös tanítványságunkat.
Az isteni igazság mögött van csak helye a mi igazságainknak – szólt a reformációs ünnepi igehirdetés a csömöri templomban. Luther Márton alakja ezzel sejlik föl számomra a püspöki körlevélben. Adjon erőt nekünk ellentmondani a diabolosz egyházrontásának!
A szerző az Északi Evangélikus Egyházkerület felügyelője
