Sosem mond le rólunk

Egyházi esztendőnk utolsó vasárnapjaihoz érkeztünk. Ezek a vasárnapok a végső idők felől világítják meg földi utunkat, vándorlásunkat.

„Mondd meg nekik, hogy így szól az Úr…” Isten igéje megszólít bennünket, és prófétai, tanítványi lelkülettel ajándékoz meg. Nem azért, hogy mások fölé helyezkedjünk, vagy megmondóemberekké váljunk, hanem azért, hogy az Urunktól megismert igazság hirdetőivé legyünk.

A végső időket, Urunkkal való találkozásunkat megelőzi a földi vándorlásunk, amelyet az ő jelenlétében élhetünk meg. Ez a tudat bátorságot ad nekünk ahhoz, hogy ne csak akkor valljuk Urunknak Krisztust, amikor már mindenki számára nyilvánvalóvá válik az ő hatalma, hanem akkor is, amikor még homály fedi az utat, és amikor a bűn térnyerése, valamint a gonosz támadásai erőteljesen jelen vannak a világban.

Miért nem fordulunk vissza Istenhez? Ha valaki elesik, és az esés nem jár együtt töréssel, komolyabb sérüléssel, akkor az ember első természetes reakciója, hogy minél hamarább feláll. Elrendezi a ruházatát, leporolja a nadrágját; ha lehorzsolta a kezét vagy a térdét, akkor kezeli a sebet, majd továbbhalad az útján. A gyermek, aki elesik, azonnal felpattan a földről. Talán szégyelli is, hogy vele ilyen megtörtént, miközben lehet, hogy társai ki is nevetik. Aki rossz irányba indult el az úton, visszafordul, és egy kis kitérő után a helyes irányt követi. Az elkóborolt, eltévedt gyermek visszasiet a szüleihez.

Vagyis az ember bizonyos helyzetekre, állapotokra azonnali választ tud adni, és jól tudja ezeket kezelni. A nagy kérdés az, hogy miért nem cselekszik hasonlóan az ember akkor is, amikor eltávolodik Urától, amikor bűnbe esik, amikor lenn marad a földön, amikor rossz irányt követ.

Amikor a nép hűtlen az Úrhoz. Isten fájdalommal és megdöbbenéssel szembesül népének hűtlenségével: letértek a helyes útról. Tévelyegnek, céltalanul bolyonganak, elesnek, mégsem akarnak felkelni. Szívük elfordult tőle, megkeményítették magukat, és nem hajlandók megvallani vétkeiket. Nem tartanak bűnbánatot, hanem összevissza kapkodnak, fűhöz-fához fordulnak segítségért – csak éppen az élő Istenhez nem akarnak odafordulni.

Pedig van tapasztalatuk és emlékük arról, milyen az élő Isten közelében járni, rá figyelni, áldásaiban részesülni és a vele kötött szövetségben élni. Mégis elfordulnak tőle, és más utakon keresik a boldogulást.

Megállni Isten előtt. A Jeremiás próféta könyvében olvasható üzenet bennünket is megszólít. Vajon mi felismerjük-e, hogy letértünk a helyes útról, és elestünk? Van-e bátorságunk kimondani: vétkeztem, elfordultam Uramtól, nem szerettem felebarátomat, mint magamat?

Világunkban, ahol olyan könnyű ítélkezni és másokat hibáztatni, különösen fontos, hogy megtanuljunk Isten előtt őszintén megállni. A mindennapi rohanásban, a gondok és bizonytalanságok között szükségünk van arra, hogy meghalljuk az ő szavát. Szükségünk van arra a kegyelemre, amelyben Jézus Krisztus által részesít bennünket, és arra, hogy visszatérhessünk szerető szívéhez, az atyai házba.

Van visszaút. Isten akkor is keres bennünket, amikor mi már nem keressük őt. Akkor is hív, amikor mi elfordulunk tőle. Igéjével fel akar ébreszteni lelki közönyünkből, és vissza akar vezetni önmagához. Elküldte hozzánk szent Fiát, aki betöltötte a törvényt, és meghalt értünk, hogy nekünk őáltala élő kapcsolatunk legyen az Atyával. Jézusban Isten lehajolt hozzánk, megkereste az elveszettet.

Isten ma is hív bennünket: van visszaút hozzá, van nála bocsánat és lehetőség az újrakezdésre.

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy sosem mondasz le rólunk, és mindig visszahívsz szereteted forrásához. Szentlelkeddel vezess bennünket, hogy megújult életben járjunk, és hűséges tanúid legyünk ebben a világban. Ámen.

Ne csak akkor valljuk Urunknak Krisztust, amikor már mindenki számára nyilvánvalóvá válik az ő hatalma.