Kiváltság, hogy a helyemen lehetek

Az éneklés és a hitvallás évében indított sorozatunkban egyházzenészeket kérdezünk. Ez alkalommal Lovász Péterné Balázs Magdolnával, a pécsi evangélikus gyülekezet énekkarának vezetőjével beszélgettünk karnagyi szolgálatáról, az énekkar közösségformáló erejéről és az egyházzene hitvalló szerepéről.

– Hogyan lett negyvenöt évvel ezelőtt a kórus vezetője?

– Úgy érzem, Istentől kaptam ezt a feladatot. Fiatal diplomásként kerültem haza Pécsre, szolfézs-, ének-zene tanári és karvezetői végzettséggel, miközben Budapesten Párkai István­nál is folytattam karvezetési tanulmányokat. Az énekkart 1979-ben Szabóné Mátrai Marianna, az akkori segédlelkész szervezte meg Balikó Zoltán lelkész biztatására. Amikor megtudta, hogy van a gyülekezetben képzett karvezető, átadta nekem a kórus vezetését. Azóta is meghatározó része ez az életemnek, ma is örömmel, elkötelezetten végzem.

– Milyen zenei hagyományokra épül az énekkar repertoárja?

– Műsorunk gerincét a lutheránus egyházzenei hagyomány, elsősorban a protestáns barokk zeneszerzők művei adják. Emellett reneszánsz darabokat, Mendelssohn-műveket, 20. és 21. századi kompozíciókat is éneklünk. Nem kizárólag evangélikus szerzőktől választok: Kodály és más katolikus szerzők művei is szerepelnek a repertoárunkban. Külön öröm, hogy személyes kapcsolatunk is van több alkotóval. Szokolay Sándor egyszer még a kóruspróbánkon is részt vett. Gyülekezetünk tagja Tillai Aurél karnagy és zeneszerző, akinek a műveit szintén énekeljük. Kórustársunk, Győrffy István pedig kifejezetten a mi énekkarunk számára is ír darabokat. Ezeket nagy örömmel tanuljuk és szólaltatjuk meg.

– Hangversenyeken is fellépnek, de szolgálatuknak az elsődleges helyszíne a gyülekezet.

– Elsősorban az egyházi év ünnepköreiben, adventben, böjtben és a nagy ünnepeken éneklünk az istentiszteleteken. Fontosnak tartom, hogy a kórus szolgálata kapcsolódjon az igehirdetéshez. Előre megnézem a vasárnapi igeszakaszt, és igyekszem olyan művet választani, amely megerősíti az igehirdetés üzenetét. A zene nagyon mélyen meg tudja érinteni az embert. Többször tapasztaltuk, hogy egy-egy kórusmű különösen sokat jelentett valakinek, például egy gyászoló testvérnek, aki meghallhatta kedves koráljának feldolgozását. Úgy gondolom, a kóruséneklés értékes kiegészítése az igehirdetésnek.

– Miben más egy hangverseny, mint az istentiszteleti zenei szolgálat?

– A hangverseny természetesen több előkészülettel, munkával és izgalommal jár. Időnként hangszeres zenészekkel is együttműködünk, kisebb oratorikus műveket is előadunk, az orgonánál pedig állandó segítőm a testvérem, Hajnalka. De van a hangversenyeknek egy különösen fontos lehetősége: olyankor olyan emberek is eljönnek a templomba, akik egyébként nem járnak istentiszteletre. Így a zene által hozzájuk is eljuthat Isten üzenete. Ezeknek az alkalmaknak sajátos lelki légkörük van, amely megérinti az embereket.

– Egy énekkar vezetése nemcsak zenei, hanem közösségépítő feladat is. Hogyan kapcsolódik össze ez a kettő az életében?

– Az évek során nagyon sok szervezési feladat is rám hárult. Amikor elfáradok, mindig új erőt kérek Istentől. Időnként végigveszem gondolatban a kórustagokat, ahogyan a próbákon ülnek a kápolnában, és egyenként imádkozom értük. A jelenleg ­harmincöt fős énekkarunk összetartó, nyitott közösséggé formálódott. A húsz­évestől a nyolcvanévesig több nemzedék énekel együtt, és a zenei felkészültségük is nagyon különböző. Van közöttünk zeneelmélet-zeneszerzés egyetemi tanár, de vannak olyanok is, akik nem részesültek külön zenei képzésben. Soha senkinek nem mondtam, hogy nem fogadjuk be. Katolikus és református testvérek is énekelnek velünk. Ha valaki beteg, közösen imádkozunk érte, és arra is figyelünk, hogy megünnepeljük egymás névnapját.

– Mit jelent önnek személyesen ez a negyvenöt éve végzett szolgálat?

– Nekem a kórus a második családom. Kiváltságnak érzem, hogy a helyemen lehetek, és ezt a szolgálatot végezhetem. Számomra nincs gyönyörűbb annál, mint a zene nyelvén dicsőíteni Istent és ebbe minél több embert bevonni.