In memoriam Baranyai Tamás

Baranyai Tamás 1939. november 29-én született Gödöllőn, négygyermekes polgárcsaládban; édesapja a Magyar Államvasutak főtisztje volt, édesanyja a gyermekekről gondoskodott odaadó szeretettel. Veresegyházon nőtt fel, itt végezte alsóbb tanulmányait. A második világháború után a családot drámai csapás érte: tragikus hirtelenséggel elvesztették a családfőt. Ezután a családot édesanyjuknak az emberfeletti – mélységes istenhitében gyökerező – erőfeszítései tartották meg.

Középiskolai tanulmányait az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban végezte. 1958 és 1963 között volt az Evangélikus Teológiai Akadémia hallgatója, Káldy Zoltán püspök szentelte lelkésszé 1963-ban. Segédlelkészi szolgálatát a mendei gyülekezetben kezdte meg Detre László esperes szeretetteljes, atyai figyelme mellett. Ezután szolgált Zuglóban, majd a kelenföldi és a csepeli gyülekezetben, illetve a Józsefvárosban is.

Családi életének kiteljesedése a gyenesdiási evangélikus konferencia-­központhoz kötődik, még teológusként itt találkozott Dezső Piroskával, akivel aztán 1965-ben házasságot kötöttek. Két gyermekük született.

Az 1968–1969-es tanévben két szemesztert töltött Finnországban a Helsinki Egyetem Teológiai Karának ösztöndíjas hallgatójaként.

A segédlelkészi évek után 1972-ben parókus lelkészévé választotta a domonyi, illetve ennek filiája a vácegresi gyülekezet. Elődje, a nyugdíjba vonult Torda Gyula élénk hitéletet élő, éneklő gyülekezeteket hagyott az új lelkészre; a közösségek nagy szeretettel fogadták, hamar megtalálták az összhangot, Baranyai Tamás aktívan folytatta az építőmunkát.

A napi pasztorális feladatok mellett a gyülekezetek szó szerint fizikai alapjainak folyamatos megújításán is fáradozott: megszervezte, lebonyolította mindkét templom tatarozását a tetőcserétől a fűtés bevezetéséig. Nevéhez fűződik a korszerűtlenné vált domonyi parókia lebontása és teljes újjáépítése is.

Nyelvtudása révén hozzájárult a finn és a magyar evangélikus egyház közötti kapcsolatok építéséhez, sok ideérkező delegációnak tolmácsolt. ­Domony és Vácegres testvérgyülekezete a kuhmói gyülekezet lett; élő kapcsolat alakult ki közöttük az egymásnál tett kölcsönös csoportos látogatások révén. Hogy a nyelvismeret hiánya ne gátolja meg egészen a kommunikációt, a lelkész mini nyelvtanfolyamot is tartott a gyülekezetben.

A gyülekezeti lelkészi teendők mellett Baranyai Tamást az elméleti teológia is foglalkoztatta. Rendszeresen jelentek meg írásai az egyházi lapokban, a nyolcvanas években tanított az Evangélikus Teológiai Akadémia Újszövetségi Tanszékén.

Szolgálatának harmincöt éve alatt számára nem volt hivatalos ügyfélfogadási idő, parókiájának ajtaja mindig nyitva állt, ha szükséges volt, éjszakába nyúlóan is. Soha nem volt egy hétig hivatalosan szabadságon. Ha a vasárnapi istentiszteletet nem ő tartotta, az csakis valamilyen hivatalos út miatt fordulhatott elő. Ha nyáron a családjával a Balatonon töltött néhány napot, a vasárnapi istentiszteleteit megtartani mindig hazautazott előző nap. Hosszú lelkészi pályafutása alatt a rábízott talentumot nem ásta el.

2007-ben feleségével együtt nyugdíjba vonult. Ez a változás azonban nem a szabadság gondtalan, örömteli állapotát hozta számára. 2009-ben szívinfarktust kapott, de csodálatosan felépült belőle. Olykor helyettesítő szolgálatokat látott el, tolmácsolt, kedvtelésből finn nyelvből fordított. Ez idő tájt már kicsit befelé és a család felé fordult. Legfőbb öröme az unokákkal való foglalkozás lett. Mivel ő maga Veresegyházon nőtt fel, ott él a fia és a húga is, egyre több időt töltöttek a városban, családi találkozókon és istentiszteleteken is. Az ottani lelkész, a gyerekkori barátok, ismerősök és újak is örömmel köszöntötték és befogadták őt feleségével együtt. Bekapcsolódtak a gyülekezeti életbe, aktívan támogatták a templom felújítását Veresegyházon is.

A nyolcvanas éveiben járva is mindig egészséges és energikus feleségének a váratlan betegsége és halála végzetesen lesújtotta Baranyai Tamást. Hatvanegy évig éltek házasságban. Az utolsó, igen nehéz hetekben az igeolvasásokkor többször idézte kedves helsinki professzorának egy mondatát: „Nem minden igében van annyi erő, hogy megváltoztassa a körülményeket, de mindegyikben van annyi, amennyi erőt ad elviselni azokat.”

Teremtője október 17-én magához szólította. Reménység szerint meg­ada­tik számára a színről színre látás és az Urunkkal együtt örvendezés el nem múló örömben.