Új nap – új kegyelem

Vasárnap (november 22.) Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek, és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön… Ézs 55,10–11a (Lk 8,15; Mt 25,1–13; Jel 21,1–7; Zsolt 90) Éltető víz – milyen súlya lett ennek a kifejezésnek ebben a csapadékhiányos, aszályos esztendőben! A kiaszott föld, a gyümölcsüket, lombjukat vesztett, kiszáradt fák, a felére csökkent terméshozam, a világméretű éhezést sejtető jóslatok kijózanítanak-e minket? Nincs-e valami nagy süketség, vakság, útvesztés, istenhiány az életünkben? Egyetlen esélyünk, hogy Isten nem vonja meg magát – szavát, kegyelmét, Krisztusát – tőlünk. Újjáteremt, újonnan születhetünk.

Hétfő (november 23.) És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön örökké! Jel 5,13 (Neh 9,6a; Zsid 12,18–25; Ézs 1,1–9) Látomás a végső találkozásról, a mennyei istentisztelet hatalmas kórusának énekéről. Ott majd megvalósul, amit Assisi Ferenccel éneklünk: „Minden, mi él, csak Téged hirdet, / Minden dicsér, mert mind a műved. / Azzal, hogy él, ezt zengi Néked…” Tehát jó esetben Istennek és a Báránynak a kegyelméből már itt alant elkezdődhet az örömteli istendicséret. A körülöttünk lévő természet, a növény- és állatvilág ezt teszi színeivel, csodáival, puszta létével öntudatlanul. Jaj, csak ne az ember legyen a leg­gyengébb láncszem a sorban, a legbizonytalanabb hang a kórusban! Gyakoroljuk hát az Atya és a Bárány dicséretét már most!

Kedd (november 24.) Ne állj a rosszat akaró többség mellé… 2Móz 23,2 (Róm 12,14; Ézs 35,8–10; Ézs 1,10–20) A nyolcadik parancsolat bővebb kifejtéséhez tartozik a fenti mondattöredék. A többség részének lenni mindig egyszerűbb, kényelmesebb. A többség felől érkező hatások szembetűnőbbek, erőteljesebbek. A tömeg részének lenni biztonságosabb. Nem szeretünk kilógni a sorból. És ha a többség rossz úton jár, ha nem az igazságot képviseli? Van-e elég erőnk kiszállni, az igazság mellé állni, a kevesekkel, kicsikkel tartani? Jézus, aki a keskeny út vándora, a kirekesztettek társa volt, bátorítson, erősítsen erre!

Szerda (november 25.) Tágas téren járok, ha a te utasításodat keresem. Zsolt 119,45 (Jn 15,12; 1Kor 3,9–15; Ézs 1,21–31) Olykor azt gondoljuk, hogy Isten rendje szűkös életteret kínál nekünk. Tilt, korlátoz. Jézus a szeretet kettős parancsával foglalta össze a Tízparancsolatot. A szeretet megélésénél felszabadítóbb, tágasabb teret nem nagyon tudok elképzelni. Az Isten iránti bizalomban olyan erős vonzás érvényesül, hogy közelében – aki a Szeretet – a tágasság, a fellélegzés ajándékát kapjuk. Akár a szűkösnek tapasztalt földi körülmények között is. Ez a bizonyosság erősítsen minket minden útvesztőben, hogy föl ne adjuk keresését, figyelmünk el ne lankadjon!

Csütörtök (november 26.) Hálaadásotok legyen egyre bőségesebb. Kol 2,7 (2Krón 32,24–25; Zsid 13,1–9; Ézs 2,1–5) Panaszkodó emberek vagyunk. Az elégedetlenség, a hiány­érzet – „valami nincs sehol” – határozza meg a napjainkat. Pál veszélyeztetett kis közösségnek tartotta a kolosséi gyülekezetet. Nem lehetett közöttük, fogságban volt. Féltette őket attól, hogy a hétköznapok próbatételei elhomályosítják számukra Krisztus valóságos jelenlétének védelmező erejét. Pedig minden körülmények között számontartott gyermekei vagyunk Istennek, nem feledkezik meg rólunk egy pillanatra sem. Meggyökerezhetünk és felnövekedhetünk ebben a bizonyosságban. És ez éppen elég ok a hálaadásra.

Péntek (november 27.) Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. Jn 1,4 (2Sám 22,29; Zsid 13,10–16; Ézs 2,6–22) Élet és világosság mélyen összekapcsolódik már az Ószövetségben. A teremtés hajnalán ez volt Isten első szava: „Legyen világosság!” A Zsoltárok könyvében (36,10) olvashatjuk: „…nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot.” A teremtő isteni szó emberi létezésünk legmélyéig meghatároz minket: ő megosztotta velünk az életet és ezzel együtt a világosságot is. Azt a képességet, hogy tájékozódni tudunk értelmi és erkölcsi értelemben egyaránt. Mindkettő beletartozik a világosság fogalmába. Ma újra kérhetjük, hogy vonjon sugarába Jézus, a világ világossága által, hogy el ne vétsük az igazi életet.

Szombat (november 28.) Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat. Lk 2,14 (Ézs 52,7; Jel 21,10–14.21–27; Ézs 3,1–15) De sokszor hallottuk már ezt a mondatot az istentiszteleti liturgiában! Eszünkbe jut-e, hogy ezzel a dicsérettel a Jézus születésének örvendező angyalkarhoz csatlakozunk? Igent mondunk arra, hogy az isteni erő, hatalom, fényesség, dicsőség itt a földön irántunk való jósággá, megbékéléssé szelídül – Jézus szavában, minden gesztusában, életét odaadó szeretetének mélységében. Miközben dudorásszuk, vagy hangosan zengjük, mi is szelídülhetünk, jóakaratú emberekké lehetünk.