Zajban csendben
Egyre zajosabb a világ körülöttünk. Mintha egy láthatatlan kéz a világ összes erősítőjén egyre feljebb tekerné a hangerőt. Mi a cél? Talán az, hogy ne halljuk meg azt a szelíd és csendes hangot, amely egy szellős alkonyatkor kérdezi (1Móz 3,9): „Hol vagy?”
Ma, amikor ez az írás készül, rengeteg zajforrás vesz körül. A szomszédunkban és a világszerte sokfelé dúló háború bombáitól kezdve az Európában fellángolt diáktüntetéseken át az egyházunkba is beszűrődő ideológiai vitákig sok mindennek halljuk a zaját. És persze ott vannak személyes életünk zajforrásai, azok a hangok, amelyek egyre nagyobb teret követelnek az életünkből: a testünk, a világ és az ördög csábítása, egyszóval kísértéseink, amelyek elnyomják, de legalábbis eltorzítják az életünkbe belépni akaró Úr lágy zörgetésének hangját. Ahogy Pál írja (Ef 2,2–3): „…éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez […]. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait…”
„Zajban hangodat” – ez a gondolat volt az idei Szélrózsa találkozó mottója. Az áhítatok üzeneteiben is felcsendült, hogy mennyire fontos az Istenre figyelni, meghallani az ő hangját ebben a valóban sokszor talán túl hang(zavar)os világban. Lehet-e a zajban meghallani az Isten hangját? Mintha a Szélrózsa koncertjei is ezt erősítették volna. Hogy igen, vannak olyan zenei élmények, amelyekben valamit megtapasztalhatunk az Isten hangjából. Megszólal egy-egy Istent dicsérő szöveg, vagy felcsendül egy dallam, amely a lélek húrjait megpendítve késztet a térdre borulásra. De ahogy Debussy fogalmaz, a zene nem a hangjegyekben van, hanem a közöttük lévő csendben. A csendben, amelyben visszhangzik, értelmet kap, megérik az üzenet.
A Biblia szereplői sokszor voltak csendben. Izsák kimegy a mezőre elmélkedni (1Móz 24,63); Mózes, Dávid király, Illés vagy Dániel átélték, amit a zsoltár így fogalmaz meg: „Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem.” (Zsolt 63,7) És ebben a csendben hallják meg az Isten üzenetét.
Vajon tudunk-e, tudok-e én is így csendben lenni? Tudok-e így elidőzni az Isten jelenlétében?
Az öt szeretetnyelvről írt sikerkönyv (Egymásra hangolva) szerzője, Gary Chapman évekkel ezelőtt egy Budapesten tartott előadása alkalmával a nézőkhöz fordulva azt kérte, hogy aki a házastársával érkezett, az most forduljon oda hozzá, és a következő pár perc csendben csak nézzenek egymás szemébe. Az a néhány perc csend a feleségemmel emlékezetesebb maradt, mint megannyi beszélgetés, mert ott akkor a szemébe nézve szavak nélkül is átéltem, hogy szeretem, és ő is szeret engem.
Nagyon szeretem Túrmezei Erzsébet Ha nem teszek semmit sem című versét: „Most nem sietek, / most nem rohanok, / most nem tervezek, / most nem akarok, / most nem teszek semmit sem, / csak engedem, hogy szeressen az Isten. // Most megnyugszom, / most elpihenek / békén, szabadon, / mint gyenge gyerek, / és nem teszek semmit sem, / csak engedem, hogy szeressen az Isten. // S míg ölel a fény / és ölel a csend, / és árad belém, / és újjáteremt, / míg nem teszek semmit sem, / csak engedem, hogy szeressen az Isten, // új gyümölcs terem, / másoknak terem, / érik csendesen / erő, győzelem… / ha nem teszek semmit sem, / csak engedem, hogy szeressen az Isten.”
Az elmúlt időszakban úgy adódott, hogy több lelkészkonferencián is részt vettem, amelyeken az Isten előtti csendnek fontos szerepe volt. Isten igéjét olvastuk, nem volt áhítat, igehirdetés, igemagyarázat. Elolvastuk egyszer, és csend, majd újra és újra hosszú csend, és ismét pár percig csendben maradtunk. És ebben a csendben megszólalt az Isten.
Félre ne értse senki: kiemeltem fontosnak tartom az igehirdetést. Isten engem is arra hívott elsősorban, hogy az ő igéjét hirdessem. Ezt tartom szolgálatom középpontjának. De ahogy az igehirdető a prédikációra készülve akár napokon keresztül forgatja magában azt az igét, amelyről majd vasárnap a szószéken beszél, úgy kell és lehet az igére figyelve elcsendesedni, Isten jelenlétébe, az ő szeretetébe olvadni, engedni, hogy megnyissa előttünk a szavak értelmét. Csendben lenni, mert „jó csendben várni az Úr szabadítására” (JSir 3,26).
Abban a zajban, amely körülvesz bennünket, néha valóban nehéz meghallani Isten szavát. Persze az is baj, ha nem halljuk, de talán még nagyobb baj, ha félreértjük. Utaztunk a héten a családdal. Kamasz fiam fülén fejhallgató, a többiekkel beszélgetünk. Fiam meghall egy szót, és reagál. Nagy nevetés, mert valami egészen másról volt szó. Zenehallgatás közben félreértett valamit. Lehet-e félreérteni Istent? Hogyne lehetne! Gondoljunk csak a reformációra, amely igyekezett helyretenni a félreértett istenképet. Luthert a szerzetesi szobájának csendjében megszólította a féltőn szerető Isten, és ő ma is szól! Hív téged is! Meghallod-e a zajban a hangját?
A szerző a Budai Evangélikus Egyházmegye esperese
