Egy marék…
„Jobb egy marokra valót szerezni nyugodtan, mint két marokra valót hajszoltan és hasztalan erőlködéssel.” (Préd 4,6)
Különös mondat ez egy olyan világban, amely szinte mindennap azt üzeni: „Több kell. Több munka, több eredmény, több teljesítmény, több program, több elvégzett feladat.” Mintha az életünk értékét az mutatná meg, mennyire van tele a naptárunk, mennyi mindent tudunk egyszerre kézben tartani. Két marékkal fogni az életet. Két marékkal teljesíteni.
És egyszer csak megszólal a Prédikátor: jobb egy marék – nyugalommal. Valóban mindkét kezünknek tele kell lennie? Mi lenne, ha az egyik kezünk üresen maradhatna? Üresen Isten számára, az imádság számára, a másik ember számára. Üresen azért, hogy legyen mivel elfogadnunk azt, amit Isten akar nekünk adni.
Sokszor mi, hívő emberek is belecsúszunk a hajszoltságba. Munka, család, ügyintézés, gyerekek, tanulás, szolgálat, gyülekezeti alkalmak, telefonok, üzenetek, határidők. És észrevétlenül megtörténhet: annyi dolgunk lesz, hogy nem marad időnk Istenre. Annyit teszünk, szervezünk, segítünk, hogy elfelejtünk csak jelen lenni előtte.
Nem csak az fáraszt el, hogy sok a feladatunk. Az is, amikor azt hisszük, minden rajtunk múlik. Ha mi nem oldjuk meg, minden szétesik. Ha nem teljesítünk eleget, kevesebbet érünk.
A Prédikátor könyve nem a munkát támadja. A Biblia nem a tunyaságot dicséri. Nem az a kérdés, hogy dolgozunk-e, hanem az, hogyan élünk: egy marék nyugalommal vagy két marék hajszolással. Van különbség a szolgálat és a hajszoltság között. A szolgálatnak van forrása. A hajszoltság önmagából próbál élni. A szolgálat tud megállni. A hajszoltság fél megállni. A szolgálat tudja: Isten országa nem rajtam áll vagy bukik. A hajszoltság azt súgja: „Ha én nem csinálom meg, minden összeomlik.” Pedig nem nekem kell minden problémát megoldanom. Nem kell minden ügyben jelen lennem. Nem kell minden kérdésre nekem válaszolnom. Az egyház Ura nem én vagyok.
Micsoda felszabadító evangélium ez! Nem kell minden problémát megoldanunk. Nem kell minden kérdésre válaszolnunk. Nem kell minden terhet magunkra vennünk. Vannak dolgok, amelyeket letehetünk Isten kezébe. Jézust nézve is ezt látjuk. Tömegek keresték, betegek várták, tanítványok kérdezték. Mégis újra és újra félrevonult imádkozni. Nem azért, mert nem érdekelte az ember, hanem mert tudta: az Atyával való közösség a forrás.
Nekünk is szükségünk van erre az „egy marék nyugalomra”. Olyan időre, amikor nem azért nyitjuk ki a Bibliát, mert választ keresünk, és nem azért imádkozunk, mert már nagy a baj, hanem egyszerűen azért, mert Istennel akarunk lenni. Megkérdezni: Uram, mit akarsz ma nekem mondani? Engedni, hogy Igéje megvizsgáljon, megvigasztaljon és felemeljen.
A csend nem luxus. A csend hitvallás. Amikor elcsendesedem, azt vallom: most nem én cselekszem. Most Isten munkálkodik bennem. Amikor imádkozom, azt vallom: nem tudok mindent megoldani. Amikor leteszem a telefont, kikapcsolom a zajt és kinyitom a Bibliát, azt vallom: fontosabb az, amit Isten végez bennem, mint az, amit én próbálok elvégezni.
És szükségünk van egymásra is. Nemcsak programokra, hanem valódi találkozásokra. Olyan beszélgetésekre, amikor nemcsak udvariasságból kérdezzük: „Hogy vagy?”, hanem van időnk meghallgatni a választ. Egy őszinte mondat, egy közös imádság, egy figyelmes jelenlét sokszor többet ér, mint még egy újabb feladat.
Talán önmagunkhoz is irgalmasabbnak kellene lennünk. Nem minden este azt számolni, mi maradt el, miben nem voltunk elég jók, hanem megállni Isten előtt és azt mondani: „Uram, amit ma tudtam, megtettem. Ami elmaradt, rád bízom. Akiket szeretek, rád bízom. A megoldatlan ügyeket rád bízom. A családomat, a jövőmet, végül önmagamat is rád bízom.”
Mert a két marék görcsösen kapaszkodik. Az egy marék mellett azonban marad egy nyitott kéz. Nyitva Isten, az ember, az ajándék és a kegyelem előtt.
Lehet, hogy nem az a kérdés, hogyan férjen még több az életünkbe. Talán inkább az, mit kellene letennünk. Mi az a „második marék”, amelyet görcsösen fogunk, pedig Isten nem kérte tőlünk. Melyik terhet lehetne átadni neki? Melyik estét kellene szabadon hagynunk? Melyik reggelt kellene visszaadnunk az imádságnak?
Isten nem csak azt kérdezi: „Mit tettél ma értem?” Hanem azt is: „Voltál-e ma velem?” Lehet, hogy egyszer rádöbbenünk: az az egy marék, amelyet Istennel, békességben, imádságban és szeretetben tartottunk, sokkal több volt, mint a két marék, amely után egész életünkben rohantunk.
Adja Isten, hogy legyen bátorságunk az egy marékhoz. Legyen időnk a csendre, az Igére, az imádságra és egymásra. Mindenekelőtt pedig arra, hogy ne csak az Úrért tegyünk valamit, hanem az Úrral legyünk.
A szerző a Hajdú-Szabolcsi Evangélikus Egyházmegye esperese
