Gyógyító betegségnapló

Hit és diagnózis címmel mélyen elgondolkodtató témával indította 2026–2027-es szezonját a budavári evangélikus szabadegyetem. Urfi Péter, a 444.hu újságírója megkapó őszinteséggel mesélt a Covid-járvány idején kezdődött agydaganatáról, lelki segítségről, a családi kommunikációról és a betegség kötetté formált tényirodalmi dokumentumáról. A házigazda ezúttal is dr. Fabiny Tamás nyugalmazott püspök volt. A beszélgetés rövidített, szerkesztett változatát adjuk közre.

– Sansz című, idén májusban megjelent kötetével a kézben beszélgetünk, mely a Covid-járvány idején karanténnaplónak indult, majd az élet úgy hozta, hogy betegségnaplóvá alakult. A kötet bevezetője egy különleges mese két kislányról és egy oroszlánról. Milyen szándékkal, milyen körülmények között írta ezt a mesét?

– Szerkesztőm, Péczely Dóra tanácsolta: tegyünk a kötet elejére valami meglepő, nehezen értelmezhető írást. Dóra a Kossuth-díjas író és publicista, Esterházy Péter szerkesztője is volt, Esterházy pedig nagyon fontos szerepet kapott a könyvemben. De volt egy másik ok is: a kislányom évek óta kérlelt, hogy írjak neki egy mesét. Sokáig kitértem előle, de ő kitartó volt. Amikor megkérdeztem, miről szóljon, csak annyit mondott: „Mindegy, apa, csak oroszlán legyen benne!” Megírtam tehát ezt a mesét, amely szándékom szerint összefoglalja az egész kötetet: benne van a koronavírus, a karantén, a betegség, az apa halálán való gondolkodás, Olaszország – ahol sok időt töltünk a nyaralónkban a családdal – és az Esterházy Péterhez fűződő szál is. A mese egy olasz városkában, Narniban játszódik. Innen kapta a nevét C. S. Lewis híres regénysorozata, a Narnia krónikái is, melyben meghal és feltámad a mese hőse, egy oroszlán. Természetesen nem akartam krisztusi szerepbe helyezni magam. De mivel évek óta egy halálos betegséggel élek, és vannak lányaim, azzal a szándékkal írtam a mesét – és az egész könyvet is –, hogy elmesélhetővé tegyem számukra ezt a helyzetet. Most még kicsik, de szerettem volna, hogy később legyen mihez nyúlniuk. A történetben megjelenő oroszlán – aki az egyszerűség kedvéért én vagyok – meghal, de mégsem hal meg teljesen.

– A Sanszban hosszan foglalkozik Esterházyval, számos idézetet hoz köteteiből. Eredetileg oknyomozó újságíróhoz méltóan alapos Covid-naplóra készült. Hogyan alakult át a jegyzet­anyag betegségnaplóvá?

– A karantén idején sok Esterházy-­könyvet olvastam. Ő „robbantotta be” a könyvemet is, egyik írása nyomán fűztem fel a karanténról szóló írásaimat. Kezdetben főleg jegyzeteltem. Amikor világossá vált, hogy könyv lesz a feljegyzésekből, egyértelmű volt számomra, hogy a karantén­témát saját betegségem történetével összefüggésben kell kibontanom.

– Idézi tőle például a „nem találunk szavakat” fordulatot is, amivel saját neurológiai tünetére, az afáziás rohamra utal. Mit jelent önnek Esterházy Péter – a betegségétől függetlenül?

– Sokat gondolkodtam azon, mi az én Esterházy-történetemben a tanulság mások számára. Lenyűgözött, mennyi mindent tud adni egyetlen író! Különböző életszakaszaimban mindig másért volt fontos. Kamaszként még egyszerű olvasó voltam: tetszettek a merészebb utalások vagy az ügynöktéma a Javított kiadásban. Később ez a kötődés családi kapoccsá vált nálunk: édesanyám magyartanár volt, én szerelmes voltam az irodalomba, édesapám és az öcsém viszont nem bölcsészalkat. Esterházy mégis közös nevező lett a családban.

– Visszatérve az említett tünetre. Szülővárosában, Keszthelyen volt éppen, amikor egyszer csak arra eszmélt: nem találja a szavakat. Mi történt?

– Ha az embernek epilepsziás rohamot kell kapnia, én a „legjobbat” kaptam: egy tízperces enyhe beszédzavart. Talán átsiklottam volna felette, de a feleségem nem engedte. A kivizsgálássorozat végén kiderült: agydaganatom van. Megműtöttek, kiderült, hogy rosszindulatú, majd átestem a sugár- és kemoterápián. Azóta jól vagyok, de a daganat bármikor visszatérhet. Statisztikai értelemben már nem kellene élnem…

– Mit lehet tenni, amikor ilyen diagnózissal szembesül az ember?

– Szerencsés reflexem volt: amikor a neurológus megmutatta az MR-képen a nagy fehér foltot, azonnal éreztem: erről írnom kell. S ez hatalmas erőt adott. Értelmet nyert a betegségem. A leletek olvasása a könyvírás során már nem szorongással teli élmény volt, hanem szakmai munka: érdeklődéssel dolgoztam fel őket. A családi kommunikációban is segített a szöveg: megírtam egy fejezetet, megmutattam a feleségemnek, ő elolvasta, kijavította, s utána könnyebben tudtunk beszélni róla. Akkor kétéves kislányunkra nem terheltük rá, hogy apa halálos betegségben szenved, de nem is titkoltuk el, hogy baj van.

– Az orvosok mennyire voltak őszinték?

– Kezelőorvosom a rák szót ugyan nem mondta ki, de kicsúszott a száján: az ilyen diagnózissal élők öt évet szoktak még megérni. Ott, bevallom, padlót fogtam. Ezután saját kezdeményezésre, magánúton onkopszichológushoz fordultam, aki rengeteget segített. Mindenkinek csak ajánlani tudom: ha az ember ilyen súlyos diagnózist kap, elengedhetetlen a lelki segítség.

– A könyvben a budavári templomhoz kötődő személyes érzéseiről és családjáról is ír. Nagyapja, Simonfai Ferenc a nyolcvanas évek végén az első – akkor még nem hivatalos – kórházlelkésze lett egyházunknak. Hogyan emlékszik rá?

– Gyakran töltöttük nála, utolsó szolgálati helyén, Bokodon a nyarakat és a karácsonyokat. Boldog, idilli emlékeket őrzök. Templomba jártunk, a gyülekezeti teremben pedig pingpongoztunk az unoka­testvéreimmel, az öcsémmel, a nagynénémmel, a nagybátyámmal. Átjátszottuk a gyerekkorunkat. Később én is jártam hittanra, de csak Pilinszkyt olvasva döntöttem végül a konfirmáció mellett. Voltak mély, vallásos élményeim, de ma már nincs istenkapcsolatom. Ez a vallásos háttér azonban megmaradt bennem.

– Édesanyja és nagynénje szintén rákban halt meg. Hogyan lehet ezt a terhet hordozni?

– Meghatározó örökség. Ebbe a tudatba születtem, és ebben élek: édesanyám folyamatosan gyászolta a saját anyját, később meghalt a nagynéném, majd édesanyám is – mindhárman rákban. Ez a tradíció elhozta a halál természetességének érzését; nálunk sosem volt tabu a halálról beszélni. Az, hogy könyvet írtam a rákomról, rengeteg embert megnyitott. Sok levelet kapok, és idegenek is elkezdtek mesélni a saját betegségükről vagy veszteségeikről.

– Nagynénje, Simonfai Erzsébet szintén sokat tett a téma tabutlanításáért. Ő az Evangélikus Hittudományi Egyetemen tanított német nyelvet, és harminc­éves kora körül, egy kislány édesanyjaként kellett szembesülnie a diagnózissal. Mit jelentett az ő életpéldája?

– Nagy egymásra találás volt rájönni arra, hogy amit én most teszek – hogy írok és beszélek a rákról, segítve ezzel másoknak –, azt a nagynéném harminc évvel ezelőtt pontosan ugyanígy csinálta. Csak kilencéves voltam, amikor meghalt, így ez a családi hagyomány rejtve volt előttem egészen addig, amíg el nem kezdtem dolgozni a könyvön. Ő is értelmet formált a betegségéből.

– Bár fájdalmas és megrázó tényeket tár fel, az írásaiból nem a rombolás, hanem a segítő szándék és a szeretet sugárzik. Hogyan jellemezné az Urfi család mostani mindennapjait?

– Újságíróként dolgozom, változatos témákban írok cikkeket. A diagnózis után a feleségemmel úgy döntöttünk: nem forgatjuk fel az életünket, hanem folytatjuk azt a boldog, mindennapi életet, amit addig éltünk. Megszületett második kislányunk is. Abszolút boldog, kispolgári életet élünk.