Oktató és szolidáris egyház

Az egyház küldetése nem merülhet ki abban, hogy vasárnaponként istentiszteleteket, keresztelőket, hétköznapokon bibliaórákat, konfirmációi órákat tart, temet, esket, táborokat szervez. Krisztus tanítványainak feladata az is, hogy jelen legyenek a világban, meghallják az emberek kérdéseit, dilemmáit, és az evangélium örömhírét ne csupán szavakkal, konzervválaszokkal, hanem életükkel is közvetítsék. Ezért különösen fontos annak újragondolása, mit jelent a mai modern világban oktató és szolidáris egyháznak lenni.

Az oktató egyház kifejezés önmagában könnyen azt a benyomást keltheti, mintha az egyház feladata pusztán az lenne, hogy frappáns, az évezredek alatt már százszor átgondolt válaszokat adjon. Magamat is sokszor rajtakapom, hogy egyfajta rejtett arroganciával arra bátorítom a velem – lelkésszel – beszélgetőt, hogy nyugodtan kérdezzen bármilyen hitbeli kérdésről: mindenre van válaszom. Aztán megtapasztalom, hogy a mai ember sokszor még a kérdéseit sem meri vagy tudja feltenni, miközben a magány, a bizonytalanság, a családi válságok, a szorongás, az identitáskeresés és a jövőtől való félelem veszi körül. Ezeket pedig nem lehet kész mondatokkal elintézni. Először jelen kell lenni, meghallgatni, együtt hordozni a terheket – aztán együtt gondolkodni. Mert nem minden kész dogmatika vagy fekete-fehér etika.

A szolidaritás bibliai értelemben nem puszta együttérzés. Jézus nem távolról sajnálta és szánta az embereket, hanem köztük volt, odament hozzájuk. Megérintette a leprást, leült a vámszedő asztalához, megszólította a samáriai asszonyt, megsiratta Lázárt, kenyeret adott az éhezőknek. Az evangélium mindig testet ölt. A szeretet láthatóvá válik.

Ezért a misszió sem csupán evangelizációs alkalmakat jelent. Misszió az is, amikor egy gyülekezet észreveszi az egyedül maradt idős embert, odafigyel a gyászolóra, segítséget nyújt a bajba jutott családnak, teret ad a fiatalok kérdéseinek. Amikor nem ítélkezéssel, hanem Krisztus irgalmával fordul azok felé, akik messze érzik magukat az egyháztól – talán épp miattunk, már bent lévők miatt.

Sok ember először nem egy prédikáció miatt lépi át a templom küszöbét, hanem azért, mert valaki (egy tanítvány) meghallgatta, meglátogatta, segített neki, vagy egyszerűen emberként bánt vele: korrekt volt, előítélet-mentes, szelíd, de egyenes és határozott. Jézusi. A személyes kapcsolat ma talán fontosabb missziós eszköz, mint valaha.

Ugyanakkor a mai világban a személyes jelenlét mellett egyre nagyobb jelentősége van a már szinte mindenki számára elérhető digitális térnek is. A közösségi média, az internetes közvetítések, a videók, a podcastok vagy akár egy rövid bátorító üzenet olyan emberekhez is eljuthatnak, akik soha nem ülnének be egy templomba. Ehhez azonban igényes, hiteles és szakmailag is felkészült jelenlétre van szükség. A legfontosabb azonban – meglátásom szerint – egyfajta prófétai lelkület, az egyház nevében való megszólalás lelki ajándéka. Erre a Szentlélek hív el egyeseket! Az önjelölt véleményalkotók, hozzászólók, moralizálók és tanítók sokszor inkább rombolnak, tovább mélyítik a már így is túl nagy szakadékot az egyház és a társadalom között.

Ezért az egyháznak egyszerre kell tanulnia és tanítania. Tanulnia kell a mai ember nyelvét, kérdéseit és gondolkodását, hogy valóban érthetően tudja megszólaltatni az örök evangéliumot vagy akár az aktuális közéleti kérdésekre adott válaszát. És mindeközben tanítania kell Krisztus útját, amely nem ideológiákra, hanem az agapéra épül; amely nem egyszerűen földi cél, hanem üdvkérdés is; amely a világ számára bolondság, de a hívőknek Isten ereje és békessége.

Imádkozzunk azért, hogy meglássuk saját szerepünket a társadalomban. Ne szóljunk, ne posztoljunk, ne blogoljunk, ne ragadjunk tollat vagy klaviatúrát csak azért, hogy könnyítsünk magunkon, kikiáltva magunkból a haragot, a keserűséget vagy az intő szót – várjuk meg a Lélek indítását.

A Magyarországi Evangélikus Egyház Evangelizációs és Missziói Bizottsága Missziói látás című programjának tervezete