Könyvekkel önmagunk felé

„Meghatározó gyermekkori élményem, hogy szüleim könyvespolcáról keresgélek magamnak olvasnivalót. Nálunk ugyanis nagyon sok könyv volt otthon. S ha megtetszett egy könyvcím, egy borító, akkor belekezdtem az olvasásba” – kezdi az irodalommal való elköteleződésének történetét Rudolf Panka okleveles irodalomterapeuta. A bölcsész és pedagógus alapvégzettségű szakember évek óta vezet egyéni és csoportos alkalmakat, melyeken irodalmi szövegek segítségével vezeti klienseit az önismeret útján. Valódi felismerések, gyógyító életfordulatok tanújaként azt vallja: a könyvek nemcsak társaink magányos óráink eltöltésében, hanem közösséget is teremtenek; minden olvasással eltöltött idő befektetés szellemi fejlődésünkbe, mentális jóllétünkbe. A Huszár Gál könyvesboltban idén ősszel háromalkalmas irodalomterápiás sorozatot vezet, ennek apropóján ültünk le beszélgetni – az olvasás világnapján.

– A nyelvújítás kori irodalom szavunk eredete a latin litteratura – írás, írásbeliség, betűk ismerete. A görög thera­peia ápolást, kezelést, gondozást jelent. E kettő összekapcsolódása modern fogalomnak tűnik. Pedig már az ókorban is létezett a szent könyvtárakat a lélek patikájának nevező felirat.

– Az irodalomterápia – vagy szinonimája, a biblioterápia – a művészetterápia egyik ága. A fogalom valóban 20. századi: orvosok, később könyvtárosok foglalkoztak először biblioterápiával az 1900-as évek elején Amerikában. Azonban a nyelvet, az írást, a szövegeket ennél sokkal régebb óta használjuk lélektani szempontból. A mágikus ráolvasások vagy a közösségi kántálások közösségalkotó, érzelemkifejező, mentális jóllétet szolgáló funkcióval bírtak. A nyelvnek és a szövegeknek nagyon régóta van lelki funkciójuk: a Bibliában, például a zsoltárokban is megjelenik a gyász feldolgozása, az érzelmek kimondása, az istenkapcsolat kifejezése. Magyarországon dr. Oláh Andor orvos, természetgyógyász használta először az irodalmi szövegeket gyógyító céllal a 20. században, s mára elfogadott gyakorlattá vált, hogy szövegek elemzése bárki számára fejlesztő hatású lehet.

– Angol–magyar szakos bölcsész és pedagógus. Hogyan cserélte fel a katedrát könyves események zártabb, intimebb tereire?

– Az olvasás és a könyvek szeretete már azelőtt része volt az életemnek, hogy megtanultam olvasni. A szüleim sokat meséltek nekem. Érettségi után egyértelmű volt, hogy a könyvek, a nyelv, az irodalom felé szeretnék elindulni, ezért lettem bölcsész. A tanári szak az emberekkel való foglalkozás, a segítségnyújtás lehetőségét kínálta. Ugyanakkor éreztem: nem az oktatás az én utam. A 2010-es évek elején találkoztam először a biblioterápia fogalmával, és szerelem lett első látásra. Beiratkoztam a Pécsi Tudományegyetemre, ahol okleves irodalomterapeutaként végeztem. Tudtam: a helyemen vagyok. Mindazt, amit a könyvektől és az irodalomtól kaptam, tovább tudom adni. Egy irodalomterápiás alkalom a közösségépítés tere, a kliensek támogatása az önismeretben vagy egy-egy elakadásban. Az oktatás pedig az irodalomterápia révén jött vissza az életembe. Közben segítőként is képzem tovább magam, jelenleg mentálhigiénés segítőnek tanulok.

– Hogyan zajlik egy irodalomterápiás foglalkozás?

– Akár egyéni, akár csoportos találkozásról beszélünk, fontos leszögezni: ez nem magyaróra, ahol azt boncolgatjuk, hogy „mire gondolhatott a költő”, milyen metaforák vannak a szövegben, vagy hogy épül fel szerkezetileg. Ezek önmagukban szintén izgalmas kérdések, de az irodalomterápiában a résztvevőn van a fókusz. A szöveg asszociációs eszköz, ugródeszka, inspiráció vagy projekciós felület. Elindít valamit. Az egyes csoportok különbözhetnek; van, ahol közelebb maradunk a szöveghez, mert arra van igény. Nyitott alkalmaknál ez gyakrabban előfordul. Máskor a szöveggel kezdünk el dolgozni, de a foglalkozás végére maga a mű háttérbe húzódik, s inkább a résztvevők saját megélései kerülnek előtérbe. Zártabb, hosszabb folyamatban pedig nehezebb témákat, erős szövegeket is elő lehet venni. Ott adott egy olyan biztonságos közeg, amelyben a résztvevők meg tudják tartani egymást.

– Úgy tűnik, a lélektanban is jártasnak kell lennie, hiszen nagyon érzékeny területekre is eljuthatnak. Milyen a jó irodalomterapeuta?

– A segítő szakmákban mindannyian a személyiségünkkel dolgozunk, ezért nincs általános definícióm. Mindazonáltal az első fontos tulajdonság a kíváncsiság. Egy jó irodalomterapeuta kíváncsi a hozzá érkezőkre és arra, hogy a szöveg mit vált ki a résztvevőkből. Természetesen ő választja ki a művet, mégsem tudhatja pontosan, hogy az adott történet/vers mit vált ki a csoportból. Magam mindig úgy választok szöveget, hogy elinduljon általa az önismereti, önreflexiós folyamat. Sokszor ér meglepetés: olyan értelmezések is születnek, amelyek nekem is újak. A másik fontos képesség pedig az empátia. Rá kell éreznem arra, hogy a résztvevők mit élnek át, akkor is, ha az egészen más, mint amit én magánemberként megélek.

– S milyen a jó kliens? Könyvmolynak kell lennie?

– Egyáltalán nem. Már az is egyfajta viszony az irodalomhoz, ha valaki bevallja: sosem szeretett olvasni, mert kudarcélményei voltak. A módszert pszichiátriai osztályokon, börtönökben, hajléktalanszállókon is használják, tehát egyáltalán nem csak művelt közösség számára működik. Hospitáltam olyan börtönben, ahol fiatal férfiakkal Petőfi-szövegek segítségével beszélgettek arról, hogy mit jelent számukra férfinak lenni. Meglepett, milyen jól működött a csoport. Az irodalomterápián tehát nem kell okosakat mondani az irodalomról. Nem megfejteni kell a művet, és számot sem kell adni a műveltségünkről. Az számít, hogy bennünk mi történik.

– Az ön életében volt olyan könyv, amely döntő felismeréshez segítette?

– Nagyon sok. Talán váratlan példa, de nemrég Andy Weirnek A Hail Mary-küldetés című sci-fijét olvastam. Erősen megjelenik benne a bizalom, az empátia és a nyitottság mint alapértékek ahhoz, hogy jó dolgok történhessenek. Amikor a kezembe került, éppen olyan dolgokat éltem át, amelyek miatt szorongtam, feszült voltam. Ez a könyv segített abban, hogy ne azt nézzem, mi alakulhat rosszul, hanem azt is: miben tudok bízni, mi az a jó, ami megtörténhet. Saját tapasztalatom újra és újra így hangzik: az irodalom tud segíteni.

– Olvasás közben mi történik a lélekben?

– Az egyedül olvasás is elindíthat önreflexiós folyamatokat, csak kontrollálatlanabb módon. Van, akinél tudatosabban történik, mert erősebb az önreflexiós hajlama, másnál tudattalanul zajlik. Az irodalomterápián viszont a szakember keretet ad ennek. Kérdez, reflektál, mederben tartja a folyamatot. Így azok a dolgok, amelyek az otthoni olvasás közben csak áthullámzanának rajtunk, vezetett közegben tudatosabbá válnak, kimondódnak, jobban be tudnak épülni. Az irodalom egyik fontos hatása az az élmény, hogy nem vagyok egyedül. Bár azt gondolom, csak én érzek valamit, senki más nem ért meg – egyszer csak azt olvasom egy könyvben, hogy valaki pontosan ugyanígy érez.

– Az egyediségünk felismerése, illetve a különbözőség kimondása is lehet gyógyító?

– Feltétlenül! Az irodalom azért is remek terápia, mert más perspektívákat is megmutat. „Én valamit mindig így láttam, de egy szereplő egészen máshogy éli meg” – ez ismét lehetőség az önismeret útján való fejlődésre. Az irodalom olyan életutakba is belehelyez minket, amelyeket egyébként soha nem ismernénk meg. Ez az empátiát is fejlesztheti. Egy művészeti alkotás, illetve maga a csoportélmény katarzist is okozhat. Néhány szó képes arra, hogy valamit más szögből mutasson meg, s egyszer csak átforduljon bennünk valami. Ugyanakkor hangsúlyozom: nem a szöveg segít, hanem az ember segít saját magán, illetve maga a folyamat. Egy jó szöveg önmagában nem elég ahhoz, hogy valami megváltozzon. Lehet jó kapaszkodó, megtartóerő vagy emlékeztető, de a kulcs ott van bennünk. A változást a résztvevő végzi el, s ebbe bizony neki is rengeteg energiát kell beletennie.

– Háromalkalmas irodalomterápiás csoportfoglalkozást tart ősszel, a Luther Kiadó mesekönyvei – Mur és az esti erdő, illetve Mur és az erdő fénye – alapján. Hogyan talált rá Kaisa Happonen meséire?

– Az első Mur-kötetet nem sokkal a megjelenése után olvastam. Figyelem az új könyveket, és be kell vallanom, először a gyönyörű borítója és az illusztrációi fogtak meg. Megvettem, elolvastam, és nagyon tetszett. Akkor még nem volt gyermekem, tehát tényleg magamnak vettem. Írtam róla egy lelkes értékelést a Moly.hu-n, és már akkor jeleztem: ezeket a felnőttek számára különösen is mély értelmű finn történeteket nagyon szívesen feldolgoznám irodalomterápiásan. Mur mackó és társai rövid, letisztult mesékben jelennek meg. Erdei állatokat látunk különböző helyzetekben, és közben ráeszmélünk: te jó ég, ez én vagyok! Amikor idén megkeresett a Luther Kiadó az együttműködés ötletével, nagyon megörültem.

– Mur történetei, ahogy az alcíme is jelzi, nem csak gyermekeknek szólnak. Megjelenik a kötetben a félelem, a halál, a gyász is. Ön egyértelműen felnőtteknek szóló alkalomra készül. De miért hasznos, ha felnőttként is olvasunk úgymond gyermekeknek szóló történeteket?

– A mese eredetileg nem kizárólag gyerekeknek szólt, közösségi történetmesélő funkciója volt. Az, hogy a mese elsősorban gyerekműfaj, inkább modern elképzelés. Szerintem a boldog élet egyik titka, hogy felnőttként is olvassunk meséket – akár csak magunknak. Bennük olyan szimbólumok, történetutak, szereplők, ősi motívumok jelenhetnek meg, amelyek nagyon mély szinten hatnak ránk. A Mur-kötetek éppen azért érdekesek, mert a gyerekek is élvezhetik őket, de a felnőtteknek is sokat tudnak adni.

– Az olvasás milyen szempontokból befektetés a jövőbe?

– Főleg gyerekkorban fontos, hogy megtanuljunk belső képeket alkotni. Ha a gyerek kezdettől fogva kizárólag kész vizuális történetekkel találkozik, kevesebb alkalma van arra, hogy maga hozzon létre belső képeket. Amikor viszont olvasunk neki, mesélünk, még ha van is egy illusztráció a könyvben, a történet nagy részét neki kell hozzáképzelnie. Ez fontos az asszociációs képesség, a kreativitás, de még az empátia szempontjából is: ahhoz, hogy el tudjam képzelni, mit él meg, milyen helyzetben van egy másik ember, szükségem van a belső kép­alkotás képességére.

– Mindenkinek vannak „életem könyvei”. Önnek melyek azok?

– Mindig változik erre a kérdésre a válaszom. Ami elsőként eszembe jut, az Ottlik Géza Iskola a határon című könyve. Többször olvastam. Tinédzserkoromban A Gyűrűk Ura trilógia volt rám nagy hatással. Hosszú, belefeledkezős történet; különös világot mutat meg, miközben mégis rólunk szól, és szép üzenetei vannak. De folyamatosan érkeznek új olvasmányok és új kedvencek.

– Optimista a tekintetben, hogy a Gutenberg-galaxist nem fogja kiszorítani az életünkből a digitális eszközök képi, videós túlkínálata?

– Mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon csak a saját buborékomat látom-e? De azt tapasztalom: a könyves rendezvények tele vannak. Az olvasás népszerűsítése kifejezetten jó hozadéka a közösségi médiának. Lehet arról vitatkozni, mennyire jó, hogy időnként van egy-egy felkapott könyv, és hirtelen mindenki ugyanazt olvassa. De úgy vélem: amíg olvasásra ösztönöz, addig örüljünk neki. Az ember ízlése úgyis változik. Ebben a zajos korban egyre nagyobb érték lesz az az élmény, hogy leülhetünk egy könyvvel, és az agyunk, a lelkünk meg tud nyugodni. Az emberiség történetében mindeddig nem tűnt el az olvasás, és nem tűntek el a könyvek. Bizakodó vagyok. Nem hiszem, hogy egyszer csak abbahagyjuk az olvasást. Ahhoz túl jó, túl értékes adomány.

Nem hiszem, hogy egyszer csak abbahagyjuk az olvasást. Ahhoz túl jó, túl értékes adomány.