Gályarabok és parton maradottak

A Fabiny Tamás kezdeményezése nyomán Szabó T. Anna és Gryllus Dániel által jegyzett Látod-e, Isten? című oratórium a protestáns gályarabok szabadulásának háromszázötvenedik évfordulója alkalmából kerül a szélesebb nyilvánosság elé. A történelmi emlékezet fontos egyházunk identitása, lutheránus szellemi, teológiai önmeghatározásunk szempontjából. A múlt drámai helyzeteiben néhai hitsorsosaink által tanúsított viselkedés – legyen az akár mártíromság, akár kompromisszumkészség, akár gyáva megfutamodás – ugyanannak a közösségnek a sajátja, újra és újra megjelenő habitusok, attitűdök, amelyek velünk élnek évszázadok óta.

Ha folyamatosan tartva a fél évezredes távlatot olvassuk Luther Márton írásait, a reformátor életében kirajzolódó küzdelmek, dilemmák talán a legautentikusabban adják vissza azt a hullámzást, ami még az ő életében is megvolt a bátor kiállás és – maradjunk ennyiben – az ingadozó alkalmazkodás között. Csak egy példa a sok közül: példaszerűbb, felmutathatóbb a wormsi birodalmi gyűlésen álló Luther alakja 1521-ből, mint a négy évvel későbbi parasztháború kapcsán igencsak ellentmondásosan megnyilvánuló reformátor figurája.

Nem kell persze a történelmi eseményekre emlékezve folyamatosan kortárs analógiákat keresni, protestáns hőseink megingásainak felvillantása által pedig nem szerencsés, ha valami ingadozó relativizmusba hajlik az érvelés – hisz hol marad akkor a példaadás és a nagybetűs identitáserősítés? Mégis: olyan időkben, amikor a kommunikációs forradalom nyomán az információk gyorsasága és főleg sokasága szükségképp a leegyszerűsítéseknek kedvez, a felületes bibliai párhuzamokkal pedig nemcsak a politikusok dobálóznak, hanem Nobel-díjas írónk sem átall megváltásról beszélni a legutóbbi parlamenti választás kapcsán, a gályarabok sorsán merengve, a róluk szóló zenét, verseket hallgatva talán hasznos saját magunk számára minél differenciáltabb megközelítést alkalmazni.

Különösen igaz ez akkor, amikor az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulójához kapcsolódva november 4-én a kommunista titkosszolgálati érintettséget igazolni hivatott adatok is nyilvánosságra kerülnek, elindítva ezzel egy olyan beláthatatlan folyamatot, amit egyházunk – a tényfeltáró bizottság huszonegy évvel ezelőtti megalakítása és ennek munkája által – sok küszködéssel bár, de el tudott kerülni.

A kétszázötvenedik évfordulón

Az elmúlt száz évre visszatekintve a gályarabok emlékezete megőrzésének evangélikus egyházi módja jól illusztrálja, hogy az 1675–1676-os tragikus sorsok tanulsága a 20. század húszas és hetvenes éveinek történelmi kontextusában is továbbgondolásra csábított – máig ható érvényességgel. A trianoni traumával szembesülő magyar evangélikusság számára a hitelvei­kért áldozatot hozó, de a nemzeti ellenállás szempontjából is értelmezhető hősök nyilvánvaló példaképként szolgáltak. Az akkor alig néhány éve Csehszlovákiához csatolt Pozsonyban szolgáló dédapám irataiban is történik erre utalás, de Radvánszky Albert egyetemes felügyelőnek az 1926. november 11-i országos közgyűlést megnyitó beszéde végig a gályarabok sorsának példázatára van felfűzve.

„Súlyos a felelősség, mert nehéz viszonyok közé állíttattunk” – adja meg az alaphangot Radvánszky, és a kétszázötven évvel korábbi eseményekre hivatkozva beszél a „hit ápolásának szükségességéről” egyházunk minden intézményében, hivatalában – különös tekintettel az iskolákra és a lelkészképzésre. A gályarabok példája nyomán szintén aláhúzza, hogy a „protestantizmus fundamentális nemzetfenntartó erő”, minek kapcsán nehezményezi, hogy egy új törvény a jövőben „egyházunk részére a főrendiházban bírt 6 hellyel szemben csak 4 helyet biztosít”. De – ironikus módon a gályarabok sorsának alakításában korántsem mérséklő szerepet játszó – Szelepcsényi prímás szavait például állítva: „Én, mint magyar, irántatok részvétemet meg nem tagadhatom”, a katolikus egyházhoz fűződő kapcsolat nehézségeiről beszél, s hív fel „a vallást és erkölcsöt romboló irányzatok” elleni közös küzdelemre. Ugyanakkor a reformátusokhoz fűződő viszony anomáliáira világít rá akkor, amikor azt írja: „De Ruyter Mihály holland admirálisnak a szabadult gályarabokhoz intézett szavai szabnak irányt: »Látjátok, mondá, hogy titeket eltipor a közös ellenség, és egyformán rosszul bánik veletek, ha ti egyetértés helyett versengtek egymással.«” Végül pedig Radvánszky megnyitja a távlatokat, elhangzik „az utolsó intelem, amely a gályarabok történetéből belehangzik a korba, egyházunk külföldi kapcsolatainak kiépítésére irányuló buzdítás”, hisz ezáltal „mennyi erő áradt életünkbe […] az összeomlás óta” – írja az egyetemes felügyelő, majd hálával sorolja fel név szerint a negyven prédikátort és patrónusaikat.

Lutheránus hit és szocialista építés

A háromszázadik évfordulóhoz kapcsolódó emlékezés 1975-ben, amikor is az ítélet és nem a szabadulás évfordulóját választották a nagyszabású ünnepség időpontjaként, természetesen teljesen más történelmi összefüggésben zajlott. Az Evangélikus Élet június 15-i száma, benne A hazáért és az egyházért címmel megjelent tudósítással, hű lenyomata annak, hogy a kommunista államhatalomhoz alkalmazkodó egyházvezetés miként igyekezett – amúgy virtuóz módon – egyensúlyozni a gályarabok példájának teológiailag megalapozott, hittel teli s egyúttal intellektuálisan és művészileg is igényes bemutatása, valamint a rendszer elvárásai között.

A címlap első hasábján Ottlyk Ernő választási felszólítása olvasható. „A hívők és nem vallásosak gyakorlati együttműködése” jegyében méltatja a Hazafias Népfront programját, amely „könnyűvé teszi a közeledést, mert a béke, a hazaszeretet, a szocializmus közös nevezőt teremt”. „Ha mi Istentől tanuljuk a szeretetet, akkor az nagyobb ­kollektívumokat is átölel” – írja a püspök, így igyekezvén közös nevezőre hozni a lutheránus hit és a szocialista építés ügyét. A gályarab-megemlékezésről szóló tudósítás bevezetője sem mulasztja el megemlíteni „a hazánk felszabadulása nyomán a hazai protestantizmusnak is javára döntően megváltozott társadalmi környezet”-et, de a tudósítás – Szabó Lőrincnek A gályarabok szobra című, legalábbis áthallásos verse mellett – részletesen idézi Fabiny Tibor professzor nagy ívű előadását és Káldy Zoltán püspök-elnök igehirdetését is a 46. zsoltár alapján.

S bár Fabiny professzor is emlékezteti hallgatóságát arra, hogy „sokat szenvedett magyar hazánk éppen a mi századunkban, a mi nemzedékünkben és a mi társadalmi rendszerünkben szabadult meg végleg a négy évszázados megalázó feudális függőségből”, előadásának az egyes emberi sorsokat, dilemmákat is felvillantó alapossága, a nagypolitikai viszonyokat is bemutatni képes távlatossága, stílusának lefegyverző eleganciája egy egészen más szellemi világba repíti az olvasót, mint amire az adott ideológiai elvárások szorításában amúgy számíthatnánk. Ugyanez mondható el Káldy püspök szuggesztív prédikációjáról is, ami bár szintén – a diakóniai teológia arzenálját felvonultatva – igyekszik beidézni a rendszer számára kedves fogalmakat, mégis, „merészebb hitre, nagyobb reménységre” szólítja hallgatóságát. Az is sokatmondó, hogy maga Káldy püspök kérte fel a kortárs komolyzene meghatározó alakját, Szokolay Sándort monumentális kantátájának megírására, kezébe adva a történelmi szövegkönyvet.

Fabiny Tibor a pozsonyi vésztörvényszék elé idézett protestáns prédikátorok választási lehetőségéről szólva így összegez: „A súlyos lelki krízisben levő beidézettek kétharmada a száműzetést választotta. Ekkor azokat a vádlottakat, akik az eléjük tett térítvény egyikét sem voltak hajlandók aláírni, az ország hat különböző börtönébe szállították. Ezek összesen 93-an voltak…” Végül közülük került ki az tizennyolc evangélikus és huszonnégy református prédikátor, aki semmit sem „subskribált”, vagyis írt alá, engedményt téve a hatalomnak.

Felelősségvállalás a közösségért

Szabó T. Anna sorai a háromszázötvenedik évfordulóra írott oratóriumban érzékletesen idézik fel a vádlottak „súlyos lelki krízisét”, felelősségüket családjukért, szűkebb és tágabb közösségeikért, okosan érzékeltetve a dilemma súlyát, reálisan bemutatva azt, hogy a mindenkori hatalommal való kompromisszum nem feltétlenül meghunyászkodás vagy gyávaság, hanem a reánk bízott közösség iránti felelősségvállalás egy másik, emberileg megérthető, és a közösség szempontjából sem haszontalan formája.

Radvánszky Albert a két világháború között – emberi tartását megőrizve – az establishment [a politikai, gazdasági vagy társadalmi csoportok legbefolyásosabb felső rétege, amely a fennálló rendet fenn kívánja tartani – a szerk.] része volt. A kommunista rendszerben esélye sem volt bármiféle kompromisszumra, koholt vádak alapján félreállították, elnöktársával, Ordass Lajossal együtt, akinek lett volna lehetősége „subskribálni”, ám ő ezt nem tette meg. Fabiny Tibor és Káldy Zoltán más utat választottak – minden bizonnyal „súlyos lelki krízisek” árán. Az Evangélikus Élet beszámolóját és az ő szövegeiket olvasva nem kétséges, hogy az adott helyzetben jól oldották meg a feladatot. A valós egzisztenciális veszélyek és a „súlyos lelki krízisek” elviseléséhez vajon ugyanannak a hitnek ugyanarra a megtartóerejére gondolhatunk, amit a gályarab-évfordulóra vagy más mártírsorsokra emlékezve oly sokat emlegetünk?

Demokratikus körülmények között, a szabadság és megannyi szabadosság világában egyre nehezebb általános érvényű válaszokat találni. Minden józan mérlegelés, empátia, egyházpolitikai érvelés mellett és ellenére ugyanakkor fontos, hogy egyházunk Ordass Lajos kiállását példaként állítva adja át évről évre legmagasabb elismerését, a háromszázötvenedik évfordulón pedig – a „parton maradottakat” sem feled­ve – a gályarabok szenvedésére és erős hitére emlékezik és emlékeztet. Egyházunk elnöksége nevében köszönöm a kezdeményezést, az alkotók munkáját.

Elhangzott szeptember 22-én a ­Deák téri evangélikus templomban az oratórium budapesti dísz­előadásának köszöntőjeként.