Lutheránus évszázadok a Solti-síkon

A Bács-Kiskun megyei Apostag és Dunaegyháza evangélikus gyülekezeteinek történetét mélyen meghatározzák a több évszázados közös gyökerek, amelyek emléke ma is jelen van a közösségek életében. A két szomszédos gyülekezet élén lelkész házaspár áll: Selmeczi Géza Tamás Apostagon, ­Selmecziné Füzéková Diana Dunaegyházán szolgál, együtt őrizve és tovább építve a rájuk bízott örökséget.

Selmecziné Füzéková Diana és Selmeczi Géza Tamás

Dunaújvárostól délre magunk mögött hagytuk a Duna jobb partját, a Pentele hídon áthaladva érkeztünk meg a Solti-sík északnyugati szegletébe, ahol a kétezer lelkes Apostag is fekszik. Fákkal, sövényekkel szegélyezett utcában található a helyi evangélikusok lelki otthona, itt vár minket Selmeczi Géza Tamás lelkész. A kapun belépve feltűnik, hogy a templomnak, a parókiának és a gyülekezeti háznak helyet adó telek a másik irányban teljesen nyitott, a szomszédságban az aszálytól meggyötört kukoricás terül el.

Jól látszik innen az egykori zsinagóga épülete. Mint megtudjuk, a második világháborúig jelentős zsidó közösség élt a községben. A lelkész elmondása szerint kifejezetten jó a három történelmi felekezet együttműködése, rendszeresen végeznek közös szolgálatokat a helyi önkormányzat által szervezett ünnepségeken, megemlékezéseken.

Apostag evangélikus temploma

Török pusztítástól a templomépítésekig

A település sokáig római katolikus központ volt. Első írásos említése 1217-ből való, nevét pedig a hagyomány szerint az egykori Árpád-kori körtemplom tizenkét apostolt megjelenítő szoborábrázolásáról kapta.

A török időkben eleinte a reformátusok éltek itt többségben, majd miután Buda 1686-os visszafoglalását követően az oszmán seregek távozóban is végigpusztították a vidéket, tót evangélikus családokat telepítettek be. Számukra a földbirtokos 1715-ben engedélyezte, hogy lelkészt hívjanak. A dokumentált lelkészhívás 1722-ben történt meg, amikor Cinkotáról érkezett a településre Valentínyi Illés. Az apostagi lutheránusok első temploma vélhetően – Dunaegyházához hasonlóan – 1715-ben készülhetett el. Ez tűzben pusztult el, ahogyan a helyette 1786-ban épített templom is megsemmisült 1809-ben. 1810-ben azonban már állt a harmadik templom; ez 1825-ben szenvedett kárt abban a tűzvészben, amelyben a falu háromnegyed része is megsemmisült. A mai templomban – amely a befogadóképességét tekintve a falu legnagyobb istentiszteleti helye – 1827-ben már tartottak istentiszteletet, de csak egy évre rá, 1828-ban szentelték fel.

Hogy a korábbi épületből mennyi maradt meg, nem tudni, de a jelenlegi – ahogyan a közben hozzánk csatlakozó Selmecziné Füzé­ko­vá Diana fogalmaz – építészeti „különlegességeket” látva a korábbi falak, legalábbis a részei minden bizonnyal ma is állnak. Erre utalhatnak a hozzáépítések következtében egymáshoz képest eltolódott boltívek, valamint az is, hogy a később felhúzott torony nem merőlegesen idomul a templomhajóhoz. Egy statikus építőmérnök szerint igazi technikai bravúr eredménye, hogy az épület ilyen biztosan „áll a lábán”.

Apostagon áthalad a Mária-zarándok­út, a templomba betérő látogatók pedig hozzánk hasonlóan átélhetik azt a lelki utazást, ahogy a bejárattól a szentély felé haladva egyre többet felfed magából az isteni kegyelem, megmutatva a keresztségben, majd az úrvacsorában megélt találkozást, majd az örök élet koronáját, amelyet feltekintve megpillanthatunk az oltár tetején.

A karzaton egy Magyarországon egyedülálló szabadalommal, az orgona fűthető játszóasztalával ismerkedünk meg: a két oldalról gyertyákkal fűtött fém­eszközben egyenlően oszlik el a lángok adta hő, így a legnagyobb hidegben is kellemes hőmérsékletű billentyűzeten játszhat a kántor. Különleges éke a templomnak az 1872-ben fából készült, gyönyörűen faragott csillár.

A gyülekezeti teremnek és a lelkészi hivatalnak otthont adó tornácos épületből rálátni a templomra

Ökumenikusan a mindennapokban

Selmeczi Géza Tamás betekintést ad a gyülekezet múltjába és jelenébe is. Megtudjuk, hogy a letelepedett evangélikusok sokáig őrizték szlovák identitásukat. Vasárnaponként szlovák és magyar nyelvű istentiszteleteket is tartottak, az iskolában is két nyelven folyt az oktatás. Végül 1889-ben szüntette meg a közgyűlés a szlovák nyelvű istentiszteleteket. Azt nem lehet tudni, hogy itt miért adta föl a gyülekezet a szlovák identitását, miközben a szomszéd faluban, Duna­egyházán máig megmaradt ez a kulturális kötődés.

„A falut mindössze tizenhét-tizenkilenc család lakta, ugyanakkor kiterjedt tanyavilág is kapcsolódott a településhez, a lakosság nagyobb része ott élt. Míg 1940-ben – a tanyákon élőkkel együtt – ezerháromszáz evangélikust tartottak nyilván, ez a szám napjainkban mintegy százötvenre tehető. Az egyre jellemzőbb vegyes házasságok, az elköltözések, a városok elszívó hatása miatt fokozatosan csökkent az evangélikusok száma, így ma ezeknek a történelmi, társadalmi, demográfiai változásoknak a nyomát viseli magán a gyülekezetünk is” – mondja el a lelkész. A vegyes házasságokkal összefüggésben hozzáteszi: az ökumené nemcsak az olyan hivatalos eseményeken érhető tetten, mint a gyülekezeti nyitott programok vagy a kultúrházban hagyományosan megtartott teaestek, hanem abban is, hogy a házaspárok különböző vallású tagjai egymás felekezeteinek alkalmait is látogatják.

Apostagon a fesztiválozás „őskorában” nagy hagyománya volt a katolikus szervezésű, ökumenikus könnyűzenei Ladik fesztiválnak: kulturális, művészeti és vallásos programokon vettek részt az ország minden részéből érkezők. A mai napig szívesen emlékszik vissza erre, aki akár csak egyszer is részt vett rajta. Erre az alapra épült újonnan az évente megrendezett apostagi családi nap, amelyen az evangélikus gyülekezet is igyekszik programszervezéssel részt venni.

Az istentiszteletek mellett rendszeresen gyűlnek össze a gyülekezeti tagok bibliaórára is, hittant pedig az órarendbe építve tart a két lelkész, s mivel a helyi iskola – amely korábban evangélikus intézmény volt – a közvetlen szomszédságban van, ennek helyszíne a gyülekezeti helyiség.

A lelkésznő és Szabados Imre, a dunaegyházi gyülekezet jegyzője

Lelki utazás végén elhívatás

Selmeczi Géza Tamás sokáig nem gondolt arra, hogy édesapját követve maga is a lelkészi pályát válassza; végül azonban a nagyszülői bizonyságtételek, a gyermek- és ifjúsági órákon és táborokban átéltek hatására egy lelki utazás végén megszületett benne a döntés. „Egy ifjúsági nyári táborban folytatott beszélgetés mozdított meg bennem valamit, ami olyan hatással volt rám, hogy pótfelvételi eljárásban beadtam a jelentkezésemet az akkori nevén Evangélikus Teológiai Akadémiára” – mondja elhívatásának körülményeiről. Megtudjuk, hogy feleségével is itt ismerkedett meg; ő a pozsonyi Comenius Egyetem Evangélikus Hittudományi Karáról érkezve másfél évig volt az Evangélikus Hittudományi Egyetem vendéghallgatója.

A dunaszerdahelyi születésű Selmecziné Füzéková Diana nagymamájának a temetése kapcsán került közelebb az evangélikus egyházhoz. Ezután tizenöt évesen megkeresztelkedett és konfirmált is. A Pozsonyban végzett teológiai tanulmányai után Szlovákiában szentelték lelkésszé, 1999-ben onnan érkezett első szolgálati helyére, Rábaszentandrásra. Dunaegyháza evangélikusainak lelki vezetőjeként ő az első, aki mint parókus nem helyben lakik, hanem családjával együtt az apostagi parókián – ott, ahol a bejárat melletti fatáblán ezt az igei üzenetet olvassuk: „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk.”

A lelkész házaspár szolgált korábban is két gyülekezetben, Rábaszentandráson és Szilsárkányban, ahonnan 2012-ben érkeztek meg jelenlegi szolgálati helyeikre.

A dunaegyházi templom orgonája

A hal a lelkészé

Selmeczi Géza Tamástól elköszönünk, feleségével együtt megyünk át az innen öt kilométerre lévő dunaegyházi evangélikus templomhoz. „Dunaed’ház” – olvasható az ezernégyszáz lelkes falu határában a település szlovák neve, mintegy ezzel is utalva arra, hogy a török hódoltság után letelepült szlovák elődök földjén járunk.

Miközben beparkolunk az udvarra, fehér munkaruhás férfi lép ki a templomajtón, kezében egy spaklival, félreérthetetlen jelét adva annak, hogy odabent munkálatok zajlanak – mint megtudjuk, a falakat és a padokat festik át.

„Ha egy virágvasárnapi jelenetet szeretnének életre kelteni, nem kell messzire menniük az élő kellékért” – utalunk rá, hogy nem tudtuk nem észrevenni a templom szomszédságában jókora területen legelésző szamarakat. „Egyszer éppen virágvasárnap egészen a kerítésünk tövébe jöttek, készítettem is velük fotót, majd azzal a szöveggel tettem ki a gyülekezetünk Face­book-­cso­port­jába, hogy »mi már készen állunk«” – mondja el Selmecziné Füzé­ková Diana, miközben a gyülekezeti terembe invitál.

A működőképes állapotban megőrzött lóvontatású gyászkocsi

A templom felszentelésének kétszázötvenedik évfordulójára készült fényképtablókat nézegetve jó alkalom nyílik arra, hogy megismerjük a gyülekezet történetét. A letelepült szlovák családoknak már 1712-ben volt igényük saját lelkészre, arról pedig írásos emlékek is tanúskodnak, hogy 1715-től anyakönyvet vezettek a gyülekezetben. Volt egy ideiglenes templomuk – hogy hol állt, azt pontosan nem tudni –, amellyel kapcsolatban fennmaradt egy érdekesség: a lelkészi hívány szerint az áradó Dunával a templomba kerülő halak a lelkész tulajdonát képezik.

Hogy később mennyire prosperálhatott a dunaegyházi lutheránus közösség, azt az is mutatja, hogy 1798-tól tizenkét évig az a Leska István (1757–1818) pásztorolta a gyülekezetet, aki korábban prágai szuperintendens volt. (Nevéhez fűződik egy szójegyzék összeállítása is, amelyben a magyar nyelvben használatos, más európai, főleg szláv nyelvekből származó szavakat gyűjtötte össze. E latin nyelvű munkája a halála után, 1825-ben jelent meg.)

A templom falán látható emléktáblán ott találjuk a többi között annak a Sárkány Sámuelnek a nevét is, akinek Dunaegyházán született, azonos nevű fia, a Bányai Evangélikus Egyházkerület későbbi püspöke Petőfi Sándornak volt iskolatársa és jó barátja.

A 19. század közepétől a második világháború végéig két nyelven tartottak istentiszteleteket. Az alkalmak sokáig heti váltásban zajlottak szlovákul, illetve magyarul, de a délutáni istentisztelet csak szlovák nyelven szólt, mert az idősebbek általában ebben az időpontban jártak, ők pedig nem tudtak magyarul.

Ahogyan csak szlovákul tudott egészen hatéves koráig Szabados Imre is, a gyülekezet jegyzője és pénztárosa, akivel a gyülekezeti terem bejárata előtt, a verandán ülünk le beszélgetni. Az ő szavait hallgatva a lehető legszemléletesebben rajzolódik ki előttünk az a szlovák evangélikus identitás, amely Dunaegyháza alapját adta egykor.

„Dunaegyháza, így a gyülekezet is egykor színtisztán szlovák volt. Őslakosok egyre kevesebben vagyunk, a beköltözők közül pedig sokan nem is foglalkoznak ezzel a hagyománnyal, aki pedig eljön istentiszteletre, meglepődik, hogy bizonyos liturgikus elemek a mai napig szlovákul hangoznak el. Érdekes ez, mert nekem pedig a magyar nyelv volt ismeretlen, amikor általános iskolába mentem. De hát honnan is tudtam volna magyarul, amikor a szüleim otthon is szlovákul beszéltek, és a tágabb családi környezetemben sem beszélt senki magyarul?” – osztja meg velünk emlékeit Szabados Imre, aki már negyvenhét éve szolgálja a gyülekezetet a presbitérium tagjaként. Hűséges szolgálatáért egyházkerületi kitüntetéssel is díjazták.

Nem véletlen, hogy éppen Selmecziné Füzéková Dianát hívta meg lelkészéül a gyülekezet: a szlovák gyökerek, a gyülekezetben is tovább élő szlovák identitás miatt fontos volt számukra, hogy olyan lelkészük legyen, aki jól beszéli a nyelvet.

Templomfelújítás zajlik Dunaegyházán

Ahol kettéfűrészelték az oltárképet

De a dunaegyházi (és a solti szórványban élő) lutheránusok közössége nem csak a múltból építkezik. Mint a lelkésznő elmondja, a gyülekezeti élet nem merül ki a vasárnapi istentiszteletekben, rendszeresen tartanak bibliaórákat, a gyerekek az órarendbe építve járnak hittanra, napközis rendszerben zajlanak a nyári táborok, a szervezett gyermekalkalmakat pedig az egyházi ünnepkörhöz kapcsolódva tartják; ilyen például a kovásztalan kenyér közös elkészítése a tészta bekeverésétől kezdve a megsütésig.

Ide kapcsolódik az is, hogy a nagycsütörtöki istentiszteleten a szokásostól eltérő az úrvacsoraosztás rendje: „Ez az egyetlen olyan alkalom, amikor nem nézem, hogy ki konfirmált, ki nem, mindenki részesülhet az úrvacsora szentségében, de úgy, hogy nem én adom, én csak a kört kezdem el. Nagyon szép ezt megélni, ahogyan az egyetemes papság jegyében egymásnak adják sorban az úrvacsorai jegyeket. Így az a szívet melengető helyzet is előfordulhatott, hogy egy gyermek a nagymamájának adta oda az úrvacsorát” – mondja el a lelkésznő.

Benézünk a lelkészi hivatal egyik szekrényébe. Az ajtó belső oldalán számozott lista egyházi ünnepeink liturgikus színeivel, a szekrényben pedig két sorban sorakoznak a gondosan feltekert és számozott, „védőruhával” óvott oltárterítők. Sőt az egyedi alkalmakra, például esküvőkre is fel vannak készülve – az ekkor használt terítőt látjuk kiterítve is, rajta az egymásba fonódott gyűrűk ábrázolásával. Egy lelkes helyi presbiternek, Chron­csik Imréné­nek a saját kézimunkái az oltárterítők.

A lelkésznő és a jegyző egy olyan érdekességet is megmutat, amely méltán kapott „saját otthont”; ez pedig az 1913-ban Benedikti Jánosnénak és családjának az adományaként épített, működőképes állapotban megőrzött lóvontatású gyászkocsi.

A belső felújítás miatt egészen különleges képet mutató templomba a lelkészbejáraton keresztül érkezünk, amely kapuszárkövei révén őrzi a templom egyetlen ma is látható eredeti építészeti elemét. Az oldalajtón a templomba lépve Selmecziné Füzéková Diana elmondja, hogy 1965-ben történt meg a belső tér átalakítása Tóth-­Szöllős Mihály akkori lelkész elképzelése szerint: a szószékoltárt elbontotta, és új helyre (a keleti oldalról áttájolva az északira) építtette az oltárt. Aztán évtizedek múlva megtalálták a régi oltárkerítés egy részét; hogy miként, és mi lett a sorsa, annak az érdekes történetét a lelkésznő meg is írta az Evangélikus Élet 2021. augusztus 8–15. számában Mese a régi oltárkerítésről címmel.

Az oltárkép Than Mór legnagyobb méretű olajfestménye, ezt a dunaegyházi evangélikusok a budapesti szlovák gyülekezettől vásárolták meg. Amikor „hazahozták” a festményt, akkor derült ki, hogy a hatalmas műalkotás nem fog beférni a templom bejáratán. A fiatalabb helyi asztalosok nem vállalták a szétfűrészelést, mondván, ha hibáznak, oda a renoméjuk a falu lakossága előtt, és soha többet nem kapnak helyben munkát. A szükséges beavatkozást végül egy idősebb szakember vállalta – és el is végezte sikeresen.

A templom felszentelésének kétszázötvenedik évfordulóját a gyülekezet egész éves programsorozattal ünnepelte, hogy ne csak egy alkalom legyen, hanem több is, minél többeket megszólítva, behíva.

Bár hivatalosan külön-külön végzi gyülekezeti szolgálatát a lelkész házaspár, valójában természetszerűleg támogatják egymást a szolgálatban is.