Mi könnyebb?

Ami látszik, és ami nem. „…mi könnyebb?” – kérdezi Jézus az írástudóktól, és első hallásra talán nem is értjük, miért kérdés ez. Könnyebb azt mondani a bénának, hogy „megbocsáttatnak a te bűneid”, hiszen annak igazságát senki nem tudja ellenőrizni, míg ha azt mondja: „Kelj fel és járj!”, néhány pillanat múlva mindenki látni fogja, van-e hatalma arra, amit mondott. A bénaság látszik, a gyógyulás is látszik. A bűnbocsánat azonban olyan valóság, amely kívülről nem ellenőrizhető. Ahogyan sok minden más sem látszik, amit magunkban hordozunk.

Néhány nappal ezelőtt a baba-mama körünkön került szóba a bűn, és azon kaptuk magunkat, hogy nehéz megfogalmaznunk, mit is jelent számunkra ez a szó. Mit nevezünk ma bűnnek? Talán mindazt, amivel a szeretet ellen vétünk? Amikor azonban a lelkifurdalás került szóba, hirtelen mindenki pontosan tudta, miről beszélünk. Különösen egy édesanya találhat szinte végtelen számú okot arra, hogy úgy érezze, valamit nem jól csinál: eleget foglalkozom-e a gyermekemmel, türelmes vagyok-e hozzá, szabad-e visszamennem dolgozni, vagy éppen nem kellene-e már visszamennem, és milyen anya vagyok, ha néha arra vágyom, hogy végre egy kicsit egyedül lehessek?

A lelkifurdalás nem látszik, mégis képes úgy megkötni az embert, hogy nehéz szabadulni tőle.

Jézus nem vár a bocsánattal. Éppen ezért különös számomra, ahogyan Jézus ehhez az emberhez fordul. A béna nem mond semmit. Nem tudjuk meg, mit gondol a saját életéről, nem vallja meg a bűneit, nem kér bocsánatot, és arról sem olvasunk, hogy gyötrő lelkifurdalással feküdne Jézus előtt. Jézus mégis ezzel kezdi: „Bízzál, fiam, megbocsáttatnak a te bűneid.”

Mintha a bocsánat megelőzné mindazt, amit mi olyan szívesen az elé helyeznénk: a magyarázatot, a számvetést, a megfelelő mértékű megbánást, talán még azt is, hogy előbb valamiképpen rendbe kellene hoznunk az életünket. Ráadásul Jézus még a bűnbocsánat előtt azt mondja ennek az embernek: „Bízzál, fiam…” Nem a bűnével azonosítja, hanem megszólítja, kapcsolatba lép vele.

Talán nekünk is érdemes volna jobban megkülönböztetnünk a bűnt és a lelkifurdalást. Van, amikor valóban vétünk a másik ember, önmagunk vagy Isten szeretete ellen, és ezt nem kell kisebbíteni vagy megmagyarázni. De a lelkifurdalásunk nem tévedhetetlen mérce. Előfordulhat, hogy alig bánt valami, amivel mélyen megsebeztünk valakit, máskor pedig napokig vagy évekig vádoljuk magunkat valamiért, ami nem is volt bűn. Attól, hogy valami miatt nagyon rosszul érzem magam, még nem biztos, hogy nagyon bűnös vagyok.

Mi könnyebb? Jézus végül kimondja azt a mondatot is, amelynek igazsága mindenki szeme előtt nyilvánvalóvá válhat: „Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!” Az ember pedig felkel, és ezzel a látható gyógyulás tanúskodik arról a láthatatlan valóságról, amelyet Jézus előbb kimondott: az Emberfiának van hatalma a földön megbocsátani a bűnöket.

De Jézus kérdése bennem tovább dolgozik. Mi könnyebb nekünk? Tovább hordozni mindazt, amit elrontottunk, újra meg újra végiggondolni, mit kellett volna másként mondanunk vagy tennünk, vagy komolyan venni, hogy Isten bocsánata nem a lelkifurdalásunk jutalma?

A történet azonban nem ér véget a bocsánat kimondásával. Jézus azt mondja: „Kelj fel…”, és szava erőt ad ahhoz is, hogy az az ember, aki eddig másokra szorult, most maga vegye az ágyát, és hazamenjen. Jézus nemcsak megbocsát, hanem fel is szabadít arra, hogy az ember továbbinduljon.

Talán ez a bocsánat egyik legnagyobb ajándéka: nem kell örökké ott maradnunk annál, amit elrontottunk, és annál sem, amivel újra meg újra vádoljuk magunkat. Fel lehet kelni, haza lehet menni, lehet másként folytatni. Isten bocsánata nemcsak levesz rólunk valamit, hanem szabaddá tesz az életre.

Imádkozunk! Urunk Jézus Krisztus! Te látod azt is, amit mások nem látnak: vétkeinket, félelmeinket és mindazt, amivel önmagunkat vádoljuk. Add, hogy meghalljuk szavadat: „Bízzál!”, és merjünk hinni bocsánatodban. Szabadíts fel arra, hogy felkeljünk, és veled induljunk tovább. Ámen.

Isten bocsánata nemcsak levesz rólunk valamit, hanem szabaddá tesz az életre.