Amikor gyógyító lehet a jelenlét

A lelkész a hivatása gyakorlása közben időről időre az emberi élet legmélyebb kríziseivel, legérzékenyebb helyzeteivel, traumákkal találkozik, miközben a saját életében is megtapasztalhat válságokat, veszteségeket, konfliktusokat. Népszerű teológia rovatunk szerzője ezúttal a lelkészi szolgálatnak ezt az oldalát járja körül, nem a körön kívülről, hanem belülről, lelkészként és mentálhigiénés szakemberként, a családját érintő, embert próbáló betegség után.

Állok a bolt közepén, és hirtelen megszólal a telefonom. Felveszem. Egy apuka az. Az egyik budapesti kórházban kezelik a kisfiát tizenöt napja leukémiával. Zokog, majd kétségbeesetten mondja: „Nem tudom, mit tegyek. Ha rágondolok, sírok. Nem tudok bent lenni vele a kórházban, mert sírok. Nem akarok sírni. Nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy félek. Pedig nagyon félek. Így a feleségemnek sem tudok segíteni. Van egy kislányunk is. Vele most én vagyok. De a hétvégén be kell mennem a fiamhoz. Addig össze kell szednem magam. Nem tudom, mit tegyek! Annyira hullámzó ez az egész. Van, amikor már azt gondolom, jobb, de aztán ismét sírok, és nem tudom összeszedni magam.”

Abban a harminc percben, amíg beszéltünk, aktivizálódott mindaz a tapasztalat, amelyet az elmúlt években én magam is átéltem vagy megtanultam. Hány és hány ilyen beszélgetés történik egy lelkész életében! A szolgálatunk egyik – talán legnagyobb – kihívása, hogy időről időre az emberi élet legmélyebb krí­zi­sei­vel, legérzékenyebb helyzeteivel találkozunk. Olyanokkal, amelyekben – ha nem is éltük át őket személyesen – tudni kell teljes figyelemmel jelen lenni. Ez sokszor nehéz, hiszen a lelkésznek is lehetnek traumái, akár fel nem dolgozott veszteségei, olyan mélyen megbúvó sebzett­sége, amely egy ilyen helyzetben megpróbálja őt.

Nincsenek kész válaszok

Először is fontos, hogy a lelkész tisztában legyen azzal, hogy a traumákkal kapcsolatos kérdéseknek az ismerete ma már a szolgálat fontos része. Fontos, hogy tudja, krízishelyzetben mit kell tennie, és azt a kompetenciájához mérten megtegye. Hiszen a trauma olyan megrázó esemény vagy eseménysorozat, amely meghaladja az adott ember aktuális megküzdési lehetőségeit, és tartósan befolyásolja testi, lelki, kapcsolati és akár spirituális működését. Ilyen helyzet lehet egy fontos személy elvesztése, egy betegség, egy bántalmazó kapcsolat, függőség, háború, kapcsolati veszteségek, válás – mindaz, ami alapvetően változtatja meg, forgatja fel az ember életét.

Emellett azt is lényeges felismerni, hogy a trauma nemcsak egyéni tapasztalat lehet, hanem egy közösség is hordozhat ilyet: tagjainak az életét hosszú időre meghatározhatja egy tragikus haláleset, egy megosztó konfliktus, a közösségen belüli szakadás vagy hosszabb időszakon át fennálló bizalmi válság.

A keresztyén közösségekben talán kevesebb szó esik erről, hiszen a mindig mindenütt jelen lévő, velünk járó Isten kezébe kapaszkodunk. A traumatikus tapasztalatok azonban gyakran érintik az ember istenképét és hitét is. A szenvedő emberben megfogalmazódik a kérdés: „Hol volt Isten?” „Miért engedte ezt megtörténni?” „Miért nem hallgatta meg az imádságomat?” Ezekre a kérdésekre nem lehet egyszerű, kész válaszokat adni; az olyan, gyorsan kimondott mondatok, mint hogy „Istennek terve van veled”, „mindennek oka van”, „Isten kezében az életünk”, nemcsak hogy nem segítenek, hanem arra is képesek, hogy még mélyebbre rántsanak a krízisben.

Az Úr elbírja a jajkiáltásunk súlyát

A lelkésznek nem az a feladata, hogy azonnali megoldást kínáljon. Sok esetben a legfontosabb szolgálatunk az, hogy a másik ember mellett tudunk lenni. Ha a másik ember azt éli át, hogy nincs egyedül, hogy figyelnek rá, meghallgatják, akkor a jelenlét önmagában is gyógyító. A bibliai hagyomány is ismeri ezt a fajta jelenlétet. Jób barátai történetének egyik tanulsága éppen az, hogy kezdetben azzal segítettek, hogy együtt ültek Jóbbal, és osztoztak fájdalmában. A problémát később az okozta, hogy magyarázni kezdték a szenvedés okát.

Sok esetben a lelkészi szolgálatban is „csak” arra van szükség eleinte, hogy a másik ember mellett legyünk csendünkkel, jelenlétünkkel. Ilyenkor a lelkész találkozik olyan helyzetekkel is, amelyekben a lelki, spirituális kérdések mellett pszichés tünetek, tartós működési zavarok is megjelenhetnek. Ilyenkor szükség lehet pszichológusra, pszichiáterre. Fontos tudni, hogy a lelkigondozás és a pszichoterápia nem egymást kizáró területek, sokkal inkább – megfelelő együttműködés esetén – kiegészítik egymást.

Szétnézve a mai gyülekezeti élet jelenvalóságában, megtapasztaljuk, hogy mindenhol vannak krízisben lévő, traumát átélt emberek. Gyakran az is előfordul, hogy valaki rátalál egy gyülekezetre, ahol megtapasztalja az elfogadást, a megtartottságot, és ezen keresztül lesz lehetősége arra, hogy korábbi elakadása, traumája gyógyuljon. A „traumaér­zékeny” gyülekezet nem terápiás közösséget jelent, sokkal inkább egy olyan szemléletet, amely számol azzal, hogy a közösség tagjai különböző sérüléseket, veszteségeket, élethelyzeteket hordoznak. Egy lelkészre mindez hatással van abban az értelemben is, hogyan prédikál. Az igehirdetésekben sokszor megjelenik a keresztyén reménység, de mindez nem azt jelenti, hogy le kellene tagadnunk a fájdalmat, a veszteséget, mindazt, ami bennünket ér életünk során.

A Bibliában is számtalanszor megjelenik a panasz, a kétség, és a kérdések is helyet kapnak. A zsoltárok számos példát adnak arra, hogy az Istennel való kapcsolatban a fájdalom kimondása nem feltétlenül a hit hiánya. A keresztyén ember kimondhatja, felvállalhatja a fájdalmát, perelhet Istennel. Felteheti a kérdéseit, megoszthatja vívódásait, hiszen ez mind-mind közelebb viszi Istenhez. Még akkor is, ha úgy érezzük, most éppen sérült az istenkapcsolatunk. Éppen a kérdések, a vívódások vihetnek újra közelebb hozzá. Azzal a bizonyossággal, hogy az Úr Isten elbírja a mi jajkiáltásunk súlyát, perlekedésünk feszültségét.

Egy gyülekezet csak akkor válhat valóban megtartó közösséggé, ha nem csupán az aktív tagok számára kínál helyet, hanem azoknak is, akik éppen gyengék, bizonytalanok, válságban vannak, vagy akik csak egyszer-egyszer térnek be a templomba. Hiszem, hogy egy-egy ilyen betérés is lehet a megtérés útja. A lelkészi szolgálat egyik kulcsfeladata éppen az, hogy olyan közösségi teret teremtsen, ahol az embernek nem kell elrejtenie törékenységét. Ebben a folyamatban a lelkigondozás és a gyülekezetépítés nem két különálló tevékenység, hanem ugyanannak a szolgálatnak az egymást kiegészítő két dimenziója.

Kapcsolatban születhet új élet

Lelkészként kísérni egy másik embert a fájdalmában, a veszteségében azt jelenti, hogy kapcsolódom vele. A lelkipásztor saját személye ugyanakkor nem vonható ki ebből a folyamatból. Ezeket a helyzeteket még nehezebbé teszi, amikor a lelkésznek éppen a saját életében is krízis van. Hogyan lehet valaki úgy jelen, vagy lehet a közösségnek a vezetője, amikor maga is éppen kapaszkodót keres?

Én hiszem – és az egyéni tapasztalatom is az –, hogy az élet mélységeiből, traumáiból, kríziseiből mindig képes valami új születni. Valami más. Valami addig nem ismert. Azonban ahhoz, hogy az ember eljusson idáig, időre van szükség. A lelkészek is megtapasztalnak veszteségeket, családi kríziseket, kiégést, konfliktusokat, gyülekezeti vagy más traumákat. Egy lelkész folyamatosan mások terheit hordozza, és gyakran hajlamos megfeledkezni saját szükségleteiről. Pedig a lelkész nem kívülről szemléli a szenvedést, hanem maga is sérülékeny ember.

A lelkész hitelességéhez az is hozzátartozik, hogy ismeri a saját határait, képes maga is segítséget kérni és elfogadni. Mondhatnám azt is: a lelkészi szolgálat olyan, mint egy libikóka. Egyszer fent, egyszer lent, újra fent, majd ismét lent. Néha próbálunk középen megállni, próbálunk egyensúlyban lenni. De valami néha kibillent, néha lehúz, néha felrepít. A lendületet, a dinamikát végső soron az Isten adja. Lent és fent. Egyensúlyban maradni úgy tudok, ha időt és teret adok, és engedem, hogy belépjen az életembe az, akire szükségem van. Egy lelkész, egy szakember, egy embertárs vagy maga az Isten.

A lelkésznek nem az a feladata, hogy azonnali megoldást kínáljon. Sok esetben a legfontosabb szolgálatunk az, hogy a másik ember mellett tudunk lenni.