Veled vagyok

Otthon, a szüleim ágya mellett, éppen édesapám feje fölött a falon lóg egy kis fatábla. Ez a két szó van beleégetve: „Veled vagyok”. Az idézet valódi tartalmát gyermekként sokáig nem értettem, csak éreztem, hogy egyszer még nekem is fontosak lehetnek ezek a szavak. Örökmécsesem ez a tábla most már. Apám halála után különösen is messze fényű pillanatokat látok, valahányszor ránézek. A falusi parókia tekintélyes falai között, ahol felnőttem, nem ez volt az egyetlen igés tábla, azonban mind közül ez mesél a legtöbbet.

Gyermekként mesék között éltem. Viszont a színes képeskönyveknél sokkal jobban érdekeltek a saját képzeletem szőtte fantáziák és azok a históriák, amelyek valakivel valamikor valahol valóban megtörténtek.

Nyolcadikos voltam. A várva várt bejelentés hétfőre esett, tanítási nap volt. Mi délben a biológiaóra helyett néztük a tévében, ahogyan Szűrös Mátyás az Országház kopott erkélyéről kikiáltotta a harmadik Magyar Köztársaságot. Az idősebbek közül néhányan kicsit tartottak tőle, néhányan pedig kifejezetten azt várták, hogy ő is úgy kezdi majd, ahogyan harminchárom évvel azelőtt elhangzott ugyanarról az erkélyről: „Elvtársak!” És fütty. De ő mást mondott. „…a mai naptól, 1989. október 23-ától országunk államformája és neve: Magyar Köztársaság.” És taps. Pontosan egy megváltónyi életet kellett erre a pillanatra várni. Az én tinédzseri ízlésemnek az ünnepség pátosza több volt, mint szükséges, de mégiscsak megbizsergetett, hogy akkor és ott érinthető közelségben volt előttünk a történelem.

Az utolsó tanévemet a falusi iskolában egy forradalminak szánt gesztussal indítottam: kiléptem a Magyar Úttörők Szövetségéből. Azt mondták ugyanis, bár ez mindig csak con sordino hangzott el, hogy úttörőnek lenni nem kötelező. Ja, kérem! Ha önkéntes, akkor én nem kéntes. Forradalmi tettemnek gyorsan híre szaladt. Idősebb bátyám akkor egy másik iskolában tanított. Egy megyei pedagógus-továbbképzésen büféhírként hallotta, hogy „állítólag már egy papgyerek kilépett az úttörőből”. Ő pedig mosolyogva szólt oda ahhoz a másik asztalhoz: „A hír igaz, az én öcsém az.” A bátyám népszerűsége abban a pillanatban a sokadik hatványra emelkedett.

A történelmet az igazgatónk tanította. Egy tanórán történt szóváltásunk után édesapámnak be kellett mennie hozzá „egy kávéra”. Az történt ugyanis, hogy az igazgatónk bejelentette: a második világháború végéig fogjuk tanulni a történelmet, amiből az következett, hogy az 1956-os „sajnálatos események” már nem fognak szerepelni az anyagban. Ha úgy tetszik, politikailag biztosra ment. A hivatalos tankönyvekben még az ellenforradalom dogmája szerepelt – a tananyag lassabban követte a történelmet, mint ahogyan a történelem maga az utcákon zajlott. A tévéadásokban hallottak már egyre jobban hasonlítottak arra, amit apám mondott. Ez felbátorított. Az nem lehet, hogy éppen az iskola hallgassa el azt, amit mindenkinek tudnia kellene, tudniillik hogy az „ellenforradalom” hazugság volt!

Úgy hiszem, faragatlan voltam azon az órán. Ezt akkoriban egy tizenhárom éves gyereknek nem nézték el az iskolában, főleg a nevelőkkel szemben. Ott, az irodában, a kávé közben – apámtól később úgy értesültem róla – nem is annyira a mit volt a problémás, hanem a hogyan. Meg is kaptam érte a magamét egy külön erre az alkalomra rögtönzött prédikáció formájában. Ez a beszéd a „sokat kell még neked tanulnod, édes fiam!” mondatban kivonatolható a legegyszerűbben. A jelenet a kis tábla előtt játszódott le, amely így tanúja volt az én sajátos gyermeki forradalmam bukásának is.

Ötvenhatban édesapám másodéves teológushallgató volt Budapesten. A család osztályidegennek számított az ötvenes években, részben ez sodorta őt a lelkészi pálya felé. Kuláklistáról nem lehetett állami egyetemre bekerülni. „Rohadt egy világ volt” – így emlékezett rá apai nagyapám sok évvel később. Rajta kívül egyedül a Jóisten a tudója, mennyi elhordott bánat sűrűsödhetett össze ebben a négy szóban.

A forradalomról apánk sokat beszélt nekünk. Egészen filmszerűen, láttatóan tudott mesélni az eseményekről. Mivel nyilvánosan nem volt szabad ötvenhatról mint forradalomról beszélni, én úgy éreztem, édesapám személyes története révén valami titokféleségbe vagyok beavatva. Egyébként is sokat mesélt. Az önmagát előttem mitikussá rajzoló apa históriáit nagyobb koromban elkezdtem a valóságtól távoli meseként kezelni. Persze szerettem őket, mert érdekesen és színesen adta elő, de ahogy nőttem, egyre inkább azt gondoltam, néha nagyot mond, csak hogy lenyűgözzön vele. Egyik elbeszélésében fürdőző lányokat mentett ki a megáradt Marcal folyóból, akiket percekig víz alá húzott az örvény. Azt hittem, kicsit felnagyítja. De évekkel később apám testvére, a keresztapánk is elmesélte az esetet, mivel ő is látta, mi történt.

Ezután már nem kérdőjeleztem meg annak a valóságosságát sem, amikor apám azt mesélte, hogyan vonultak egymás mellett az egyetemisták a pesti utcákon kart karba öltve, a Himnuszt és a Szózatot énekelve; meg azt sem, ahogy bevontatták a ledöntött Sztálin-szobrot az Akácfa utcába (ráadásul ebből haza is vitt egy tenyérnyi darabot); meg azt sem, hogy mi volt a Bem-szobornál. Később, amikor az ávósok közéjük lőttek a Kiskörúton, be kellett ugrania a föld alatti nyilvános vécé lejáratába a Múzeum előtt. Végig vitte magával a tömeg, és csak nagy nehezen keveredett ki a Corvin közi felfordulásból. Futva menekült haza az Üllői út 24.-be, a teológusok akkori otthonába. Nagyon irigyeltem azért, mert részt vett a forradalomban.

Mivel a budapesti helyzet a győzelem látszata ellenére is bizonytalan volt még, apám úgy döntött, hogy inkább hazamegy Malomsokra, a szülői házba. Még november 4. előtt elhagyta a fővárost. Egy fegyverszállító teherautó vette fel, annak a platóján utazott Győrig, onnét pedig gyalog ment tovább Malomsok határáig. A falu előtti utolsó erdősávot elhagyva két ismerőst látott meg, akik a szántóföldön dolgoztak. Azoknak kiesett a szerszám a kezükből, amikor meglátták, és megismerték alakjában a testvért és a gyermeket. Keresztapám futott az öccse elé, és hosszú ölelésük csendje azt mondta: „Győztünk.” Nagyapám is odaért, összeölelte a fiait, és abból a csendből az hallatszott ki: „Élünk!” És csak sírtak sokáig.

A szovjet invázió kegyetlen állapotokat hagyott maga után. Romos épületek, törmelék, pusztulás mindenütt. Az Üllői út 24.-et is belövés érte. Az akkori kollégium utcai homlokzatán hatalmas lyuk tátongott. Édesapámék szobájának az egyik fala hiányzott, a helyén törmelék, a robbanástól felborult bútorok fogadták a fiatal teológusokat, amikor visszamerészkedtek az épületbe. Minden megsemmisült. Kivéve egyet. Azt a kis táblát, amely ott lógott apám ágya mellett a falon, bele­égetve két szó: „Veled vagyok”.

Azóta is ott lóg apám fejénél a falon, pedig költözködött már azóta néhányszor. Talán azért tartotta fontosnak, mert egy ideig kételkedett magában. Megvallotta, mennyire nem volt biztos abban, hogy a helyén van a teológián, hogy neki valóban lelkésznek kell lennie. Amikor a harcok végeztével ezt a táblát meglátta a rommá lőtt szobában, megszűnt minden korábbi kétsége.

Ma már tudom, a táblán lévő szavak nem az értelemhez szólnak.

1989-ben, alighogy befejeztem a hetedik osztályt, Nagy Imrét és az ötvenhatos mártírokat újratemették, és ebből az alkalomból a Hősök terén ünnepséget tartottak. Együtt néztük a tévében apámmal. Adott időben minden templomban megkondultak a harangok a forradalom mártírjainak tiszteletére.

„Menjünk!” – mondta. Mi is mentünk a templomba harangozni. Ő a nagyharang kötelét fogta meg, én a kicsiét. Csak annyit mondott: „Húzzad!” Húztam, és titkot keresőn, némán, fél szemmel kémleltem az arcát. A szemében gyülekező könnyekben megláttam, ha nem is a titkot, de valami fontosat, amit nem lehet érteni, csak érezni. Minden igaz, amit a messze fényű szavak bevilágítanak.

Minden megsemmisült. Kivéve egyet. Azt a kis táblát, amely ott lógott apám ágya mellett a falon.