Könyvjelző

Mire jó egy könyvjelző? Micsoda kérdés… Megjelöli, hogy hol tartunk egy kötetben, hol hagytuk abba az olvasást, vagy hol találtunk olyan fontos szakaszt, amelyet később jó lesz elővenni. Más funkciójára eddig nem gondoltam, de egy véletlen folytán kiderült: a könyvjelző nemcsak a könyvről, hanem rólunk, olvasókról, az életünkről, a terveinkről, a fejlődésünkről és a megtorpanásainkról is megmutat valamit. Az sem érdektelen, hogy papír zsebkendőt, bolti blokkot, papírfecnit, merített papíros díszkönyvjelzőt vagy régi buszjegyet, színházjegyet használunk-e a célra.

Történt, hogy a várva várt őszi könyvmegjelenések annyi új, izgalmas címet hoztak a könyvfesztiválra, hogy muszáj volt szelektálásba fognom. Ilyen döntéshelyzetben lenni nagyon rossz, hiszen a könyv nem lom! Azokba is, amelyeket elajándékozok, továbbadok, elengedek, utoljára még bele­lapozok, mielőtt elköszönök tőlük.

Egy ilyen pillanatban akadt a kezembe egy holland festőről szóló regényben egy szép, keménypapírra nyomtatott belépőjegy. Kétszeresen is értékes ez a papírdarab. Egyrészt mert megőrizte nekem azt az embert – pontosabban azt a lelkiállapotot –, aki abban a pillanatban voltam, amikor utoljára kinyitottam a könyvet. A szó igazi és átvitt értelmében is úton voltam, és úton lenni mindig kaland, mindig jó.

Mert van, ami már mögöttünk van, de még nem értünk be a célba. Már sok mindent láttunk, a magunk kárán megtanultunk, de még nem tudunk, nem láttunk mindent. Csak reméljük, hogy hosszú, békés lesz az utunk. Kezdjük felismerni, hogy ez nem csak rajtunk áll, sőt átéljük, mennyi kiszámíthatatlan tényező összessége egy utazás. Talán még sok izgalom, fordulat, találkozás, idegen táj várható.

Igazi antikvár darab a megtalált könyvjelzőm. Ma már ímélben kapjuk a belépőjegyeket, és mobilon mutatjuk fel őket, vagy hőpapírra vannak nyomtatva, arról pedig idővel eltűnik a szöveg. Ránézve erre a jegyre egy egész időkapszula nyílt ki előttem. 2005. július 18-án a napsütötte – a reggeli órán a csatornákból felszálló ködben még fátyolos fényű – Amszterdamban vagyok. Tíz óra öt perckor lépek be másodmagammal az Anne Frank Házba, ahol a hátsó traktust fogom megnézni. Tizenöt eurót fizetünk a jegyekért, és nem kell sorban állni. Tökéletes pillanat volt, az az érzés, amikor az élet mindent elém hoz, és nincsenek megvalósíthatatlan vágyak.

Ahogy a könyvekben, úgy az életünkben, annak fejezeteiben is vannak viszonyítási pontok. Ezek a látható vagy láthatatlan jelzők segítenek megválaszolni a kérdést: Hol tartunk? Hónapok, évek óta ugyanott, egy helyben toporgunk, vagy előrébb került a könyvjelzőnk? Ha kiégtünk, elakadtunk, mi hiányzik? Esetleg folyton visszafelé lapozunk, és inkább a múltban keresünk egy horgonyt, mert ott éreztük magunkat biztonságban? Vannak félbehagyott elhatározásaink is, ezeknek a könyvjelzői csak az ígéret szerepét töltik be: ide majd egyszer visszatérünk, aztán végül talán soha… És a legszomorúbb, ha elvesztettük, kiejtettük, elkevertük a könyvjelzőnket, s nem találjuk az utunkat. Összezavarodnak az irányok, visszahullunk oda, ahonnan már előrébb jártunk, nincs stabil pont, amelyhez képest tájékozódni tudunk.

Az egyik legkedvesebb „könyvjelzőm” a Szentírásból való. Ez a két mondat teológuskorom óta mindig erőt ad, megvigasztal: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Péld 3,5–6) Gyakorlatilag az életem minden pontján ezzel tudtam megragadni, hogy Isten a kegyelmében hordoz.

Arra tanítanak ezek az igék, hogy bízzunk, mert Isten velünk van, ha a reggeli köd miatt ezt még csak fátyolon át látjuk is. Teljes szívvel bízzunk, ne felületesen. A hit teljes odaszánás! A legrosszabb fejezeteink idején az Úr az az elhordozó támasz, isteni erőforrás és stabilitás, amely megtart, és tovább tud vinni. Jézusban a minden utunkon velünk lévő, minden akadályon átsegítő Istent tudhatjuk magunk mellett. Végül pedig vigasztalás is ez a két mondat: hogy nem érnek véget a történeteink itt a földi élettel.

De azt a „fejezetet” is bízzuk rá. Van, amit még nem itt, nem most kell fellapoznunk.