Megmaradni, túlélni

Soha nem voltam jó évszámokban, dátumokban. 1956-ot azért már tizenévesként is sikerült megjegyezni, de október 23. nem volt meg. Ennek ellenére gimnazistaként minden évben tudtam, hogy mikor is van a forradalom (történelemkönyvem szerint ellenforradalom) napja. A Szentkirályi utcán sétáltam végig mindennap az iskoláig, a Bródy Sándor utca sarkán mindig benéztem a rádió főbejárata felett lévő órára, hogy lássam, időben vagyok-e még. A bejárat előtt október 23-án mindig gépfegyveres rendőr állt.

A gályarab prédikátorok szenvedései a nápolyi kikötőben

1956 hetven éve volt. Annyira azért nem kerek dátum, mint az ötven vagy a száz, de számomra a hetvenedik évfordulónak van egy különös jelentése. 1987. november 7-én volt a nagy októberi szocialista forradalom (amelyről már akkor is tudtuk, hogy nem októberi, azóta pedig kiderült, hogy nagy, szocialista és forradalom sem volt) hetvenedik évfordulója. Nem lehetett nem észrevenni – plakát- és zászlóerdő borította el Budapest utcáit, a Lenin körutat és a November 7. teret. Akkor az jutott eszembe, hogy ha már most ez van, mi lesz itt a századik évfordulón. Tudjuk, mi lett: egész évben ünnepeltük a reformáció indulásának az ötszázadik évfordulóját (amely szintén őszi ünnep). Október 23., október 31. megmaradt, november 7. nem élte túl.

Még egy kicsit hadd folytassam az évfordulók felidézését. Idén emlékezünk egy ötször hetvenéves évfordulóra, a gályarab prédikátorok háromszázötven évvel ezelőtti kiszabadulására. Akikről megemlékeztünk ötven és száz évvel ezelőtt is, egy teljesen más Magyarországon és evangélikus egyházban. A halálra szánt és halálra elszánt gályarabok is megmaradtak. Pedig sokan nem élték túl, a negyvenegyből csak huszonhatnak adatott meg a szabadulás.

Káldy Zoltán

1956 hősei is megmaradtak. A sortüzek áldozatai, a forradalom és az ellenállás vezetői, kivégzettek és halálra kínzottak nem élték túl, de megmaradtak. Nem számíthatjuk a túlélők közé azokat sem, akiket életük végéig megbélyegeztek, félreállítottak, akinek a karrierjét derékba törték. Evangélikus egyházunkban Ordass Lajos neve juthat először eszünkbe. Azok maradtak meg háromszázötven évig, hetven évig az emlékezetünkben, kollektív tudatunkban, akik a saját, racionális szempontjaik szerint rosszul döntöttek, és ezért sokszor az életüket áldozták.

És mi történt a túlélőkkel? Azokkal a prédikátorokkal, akik 1673-ban nem jelentek meg a pozsonyi ítélőszék előtt, és gyülekezetükben maradtak, vagy a gályarabper során az áttérést vagy az emigrációt választották? Azokkal, akik 1958 után az eltávolítottak helyére léptek, vezető egyházi tisztséget vállaltak? Elfelejtettük őket, esetleg vitázunk életművükről, de utcát, teret nem róluk nevezünk el, emléktáblát nem kapnak, díjaink nem az ő nevüket őrzik. Pedig szerepvállalásuk, túlélésük a közösségük – gyülekezetük, egyházuk – túlélését is jelentette.

Ordass Lajos

Ordass Lajosnak a megmaradásról és Káldy Zoltánnak a túlélésről hozott döntései nem csak régen volt történeti érdekességek: a következményei ennek az írásnak minden olvasóját személyesen érintik. Nem élt volna túl a magyar evangélikusság, ha Káldy Zoltán (és a hozzá hasonló döntést hozók) nem kötik meg azokat a kompromisszumokat, alkukat és megalkuvásokat, amelyek mellett tovább működhetett egyházunk. És mi sem élhettünk volna ebben a megtépázott, beszorított, de úgy-ahogy mégiscsak élő egyházban. De semmit sem ért volna ez a túlélés, ha Ordass Lajos (és a hozzá hasonló döntést hozók) nem a megmaradás mellett döntenek. Hűségük és áldozatvállalásuk nélkül nem tudtuk volna újrakezdeni. Megmaradásuk nélkül mit sem ért volna a túlélés.

Adj, Urunk, nekünk ma is erőt a megmaradáshoz, hogy legyen miért túlélnünk.

A szerző történész, az Evangélikus Országos Levéltár vezetője.