Örök zenei kincsek a változó világban
Finta Gergely az egyházzene szolgálatáról
A hitvallás és az éneklés évében indított sorozatunkban egyházzenészeket kérdezünk. Ez alkalommal Finta Gergely orgonaművésszel, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyházzenei Tanszékének tanszékvezető egyetemi docensével, a Deák téri templom orgonistájával beszélgettünk az egyházzenei örökségről és a zene szolgálatáról.
– Olyan meghatározó mesterektől tanult, mint Trajtler Gábor, Baróti István, Gergely Ferenc vagy Dobszay László. Mit kapott tőlük?
– A zenetanítás sajátossága a személyesség. Egy szuggesztív zenetanár hatása sokkal közvetlenebb az átlagosnál. Mindegyik mesteremtől valami maradandót kaptam. Trajtler Gábor Deák téri szolgálata és a fóti kántorképzőben, illetve a teológián végzett tanári munkája közvetlen mintát jelentett számomra. Ő indított el az orgonistapályán. Baróti István többek között Liszt és a francia orgonazene megismertetésével nyitott új távlatokat számomra. Gergely Ferencre kicsit szellemi nagyapámként tekintek. Dobszay László pedig az egyházzene egyetemi oktatásában képviselt tudományosságával és átfogó zenei látásmódjával hat máig. Mindezt családi örökség is erősíti: felmenőim között több kántortanító volt, anyai nagybátyám, Marschalkó Gyula pedig az énekeskönyvi munkában vett részt. A zene szeretetét és az aktív muzsikálást gyermekeink is viszik tovább.
– A szemléletét formáló tanárainak és felmenőinek az öröksége miként van jelen a szolgálatában?
– Mindenekelőtt abban a meggyőződésben, hogy a zene az istentiszteleten nemcsak dísz, hanem a liturgia szerves része. Ami az igeolvasásban vagy a prédikációban elhangzik, annak más formájú megszólalása lehet az énekes vagy a hangszeres szolgálat. Ezért mondhatjuk, hogy a kántori tevékenység a zenén belül egy sajátos mesterség, ami megbecsülést, támogatást érdemel. Ezért fontos, hogy az énekhang vagy a hangszer a lehető legmagasabb szinten legyen ennek eszköze.
– 1994 óta oktat az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, idén pedig huszonöt éve vezeti az Egyházzenei Tanszéket. Milyen feladata van a tanszéknek a teológiai képzésben?
– Az egyházzene oktatása mindig jelen volt a teológián. Az önálló tanszéket 1992-ben Trajtler Gábor alapította. Már akkor is szerepet kapott a gyülekezeti és liturgikus éneklés, a kórusirodalom és az orgonazene, később a fúvós- és gitároktatás is. Azóta az egyetem képzései sokat változtak és bővültek. A hitoktatás előtérbe kerülésével hangsúlyosabbá vált a zenepedagógia. Lendületesen működik a kántor szak is. Nagy öröm, hogy e tanév folyamán doktori védésekre is készülünk izgalmas zenei témákkal.
– Hogyan lehet a változások között megőrizni az egyházzenei örökséget?
– Kiváló munkatársakkal, jól együtt dolgozó csapatban tevékenykedünk. A folyamatosan bővülő képzési kínálatban szeretnénk kinek-kinek a megfelelő súlypontokkal továbbadni a zenét. Miközben figyelünk a világ változásaira, olyan értékeket képviselünk, amelyek mélyen gyökereznek keresztény hitünkben. Luther zenei öröksége, a 16–17. századi magyar protestáns énekek vagy Johann Sebastian Bach munkássága olyan kincs, ami ma is megszólító erejű, de a Biblia, a hit alapkérdései és a liturgia mindmáig új és új kompozíciókat ihletnek, amelyek az istentiszteletet gazdagítják, vagy akár a koncertpódiumon tesznek tanúságot.
– Mit jelent önnek a kántori szolgálat?
– Életem egyik nagy ajándéka, hogy még gimnazistaként meghívott kántorának a zuglói gyülekezet, 2009-ben pedig Deák téri orgonista lettem. Mindaz, amit az egyházzenéről tanítunk, a liturgikus szolgálatban válik kézzelfoghatóvá. Nemcsak a vasárnapi istentiszteletekre gondolok. Egy keresztelőn vagy temetésen családok életének meghatározó pillanatában állunk mellettük zenészként is. Ilyen alkalmakon vagy épp egy zenés áhítaton olyanok is betérnek a templomba, akik nem rendszeres résztvevői az istentiszteleteknek, és talán éppen a zene által válhatnak megszólíthatóvá.
– Hogyan formálja az orgonista játékát maga a hangszer?
– Nincs két egyforma orgona. Különböző korszak, más-más ízlésvilág – hihetetlen változatosság. Ez különleges ihletet ad. Saját templomi hangszereinknek is újabb és újabb arcát ismerhetjük meg, vendégként érkezve egy orgonához pedig egészen új tapasztalatokat szerezhetünk. Tulajdonképpen maguk a hangszerek tanítanak bennünket arra, hogyan szólaltathatunk meg egy kompozíciót úgy, hogy minél inkább megfeleljen a szerzői szándéknak, és megszólító erejű legyen azok számára, akik ott és akkor hallgatják.
