Mit látunk életünk tükrében?

„Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” (Zsolt 139,23–24)

Különös történet maradt fenn Alfred Nobelről, a dinamit feltalálójáról. Amikor 1888-ban meghalt a testvére, Ludvig, egy francia újság tévedésből Alfred Nobel halálhírét közölte. Így az utóbbinak egészen rendkívüli szembesülésben volt része: még életében képet kaphatott arról, mit jelentett addigi munkássága a világ számára, és milyen örökséget hagy majd maga után.

Nem lehetett kellemes olvasmány. A cikk nem elsősorban a kiváló mérnökről, a tudósról és a sikeres feltalálóról szólt. És nem is arról, hogy találmányai megkönnyítették a bányászatot, az út- és alagútépítést, és számos veszélyes munkafolyamatot biztonságosabbá tettek. Ehelyett azt az embert láthatta benne, aki a dinamit feltalálásával minden addiginál pusztítóbb robbanóanyagot adott a világnak. Az újságcikk állítólag „a halál kereskedőjének” nevezte őt.

Alfred Nobelnek szembe kellett néznie azzal, hogy amit ő eredménynek és sikernek gondolt, annak mások a sötétebb oldalát is látják. Ő a találmányt látta, mások a háborúkat. Ő a mérnöki teljesítményt, mások a pusztítást. Talán ekkor fogalmazódott meg benne igazán a kérdés: valóban ezt szeretném örökségül hagyni?

Emil Österman: Alfred Nobel (1915)

Ez a kérdés bennünket is megállíthat egy pillanatra. Milyennek látnak azok, akik nap mint nap velünk élnek és dolgoznak? Mit tapasztalnak belőlünk a családtagjaink, a munkatársaink vagy a gyülekezetünk tagjai? Ugyanazt látják-e, amit mi gondolunk magunkról?

Könnyű elmondani magunkról, hogy jót akarunk. És ez legtöbbször valóban így is van. Mégis előfordul, hogy jó szándékunk ellenére sebeket okozunk. Néha türelmetlenséggel, máskor egy kemény mondattal vagy éppen azzal, hogy nem mondunk semmit. Elmegyünk valaki mellett, mert sietünk. Nem kérdezzük meg, hogy van, mert sejtjük, hogy a választ hosszabb lesz meghallgatni, mint amennyi időt szánnánk rá. Halogatjuk a bocsánatkérést, mert reméljük, hogy majd adódik rá alkalmasabb pillanat.

A zsoltáros nem mások véleményét kérdezi meg önmagáról, hanem Isten elé áll: „Vizsgálj meg, Istenem…!” Ehhez őszinteség és bátorság kell. Isten tekintete előtt nem sokat érnek a jól begyakorolt magyarázataink. Ő nemcsak azt látja, amit tettünk, hanem azt is, ami a szívünkben van. Mégis jó ebbe a tükörbe belenézni. Isten nem azért mutatja meg tévedéseinket, hogy megszégyenítsen vagy összetörjön bennünket. Azért teszi, hogy segítsen más úton továbbindulni. A zsoltáros imádsága sem ér véget az önvizsgálatnál: „…vezess az örökkévalóság útján!” Nem csupán azt kéri Istentől, hogy mutassa meg, hol tévedett el, hanem azt is, hogy fogja meg a kezét, és vezesse tovább.

Alfred Nobel még változtathatott azon, milyen emléket őriz meg majd róla a világ. Végrendeletében vagyonának legnagyobb részét egy olyan alapra hagyta, amelynek kamataiból évről évre azokat jutalmazzák, akik sokat tesznek az emberiség javáért. Így születtek meg a Nobel-díjak. Az a név, amelyhez egykor elsősorban a dinamitot kapcsolták, ma a tudományos teljesítményt, az irodalmat és a békéért végzett munkát is eszünkbe juttatja.

A múltját Nobel sem tudta átírni, de történetének a folytatásán még változtathatott. Ez számunkra is reménységet jelent. Nem tehetjük meg nem történtté rossz döntéseinket, nem törölhetjük, nem vonhatjuk vissza kimondott mondatainkat, utólag nem pótolhatjuk elmulasztott lehetőségeinket. De kérhetünk bocsánatot, rendezhetünk egy megromlott kapcsolatot, és jobban figyelhetünk azokra, akiket Isten mellénk adott.

Október a reformáció hónapja. A reformáció azonban nemcsak Luther Mártonról és egy ötszáz évvel ezelőtti történelmi eseményről szól. Arra hív bennünket, hogy újra és újra Isten igéjének tükrébe nézzünk, és őszintén megkérdezzük: Jó úton járunk-e? Engedjük-e, hogy Isten megújítsa gondolkodásunkat, kapcsolatainkat és egész életünket? Elég fontos-e még számunkra az igazság, a szeretet, a szolgálat és a másik ember? Látszik-e hétköznapjainkon valami abból, amit vasárnaponként megvallunk?

Mindannyiunk élete nyomot hagy. Egy-egy mondat, egy türelmesen végighallgatott történet, egy idejében kinyújtott kéz sokkal tovább élhet a másik emberben, mint gondolnánk. Nem szükséges rendkívüli dolgokat véghez vinnünk. Sokszor éppen a hétköznapi szeretet, a hűség és a figyelem őrzi meg legszebben életünk emlékét.

Isten kegyelme nemcsak múltunkra ad bocsánatot, hanem új utat is nyit előttünk. Ma még tehetünk azért, hogy több szeretetet, békességet és reménységet hagyjunk magunk után. Talán ez az egyik legnagyobb ajándék, amelyet egymásnak adhatunk.

A szerző a Nyugat-békési Evangélikus Egyházmegye esperese