Új nap – új kegyelem

Vasárnap (október 25.) Ő [az Atya] szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába. Kol 1,13 (Zsolt 63,4; Mt 5,38–48; Ef 6,10–17; Zsolt 58) Két ige fejezi ki az evangéliumi üzenetet: a „szabadított meg” és a „vitt át”. Mindkettő múlt időben szerepel, és mindkettőnek Isten az alanya. Nem mi tapogattuk ki a sötétségből kivezető utat, hanem ő vezetett ki minket. C. S. Lewis A nagy válás című művében a pokol lakói számára a mennyország füve eleinte szúrósnak és elviselhetetlenül valóságosnak bizonyul. A sötétséghez szokott embernek a világosság fájdalmas, ám nem azért, mert rossz, hanem mert már nem ahhoz igazodik az érzékelése. A hála ott kezdődik, hogy naponta megvalljuk: nem magunknak köszönhetjük Isten országának ismeretét és polgárságát.

Hétfő (október 26.) Így szól az Úr: De neked nem vetek véget. Megfenyítelek igazságosan, mert nem hagyhatlak büntetés nélkül. Jer 30,11b (Róm 2,4; 1Sám 19,1–7; Jel 4,1–11) Søren Kierkegaard egy visszatérő gondolata szerint a kétségbeesés nem mindig jár fájdalommal; van olyan kétségbeesés, amely éppen azért veszélyes, mert az ember már nem érzi saját elveszettségét. A fájdalmas isteni intés ezzel szemben annak jele lehet, hogy az ember még nem vált érzéketlenné Isten iránt. Luther nyomán mondhatjuk: Isten haragja a szeretetének leple. A „nem vetek véget” az ígéret, a fenyítés az eszköz. Aki ma Isten tettét érzi, kapaszkodjék bele, hiszen aki megfenyít, az ugyanaz, mint aki megtart.

Kedd (október 27.) Péter […] ezt mondta: Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik. ApCsel 10,34–35 (Zsolt 82,8; 2Kor 10,1–6; Jel 5,1–5) Emmanuel Lévinas filozófus gondolkodásában a másik ember arca megszólítás, amelyet saját kategóriáinkkal és fogalmainkkal nem tudunk uralni. A másik nem egy másik csoport képviselője, hanem konkrét személy, aki igényt támaszt velünk szemben. Péter megtérése hasonló felismerésben nyilvánul meg. Kor­né­liusz­ban nem a pogányság kérdését, hanem az Isten által már megszólított embert ismeri fel. Isten országának határait nem mi húzzuk meg. Jó lenne, ha a szívünk legalább olyan tágas és befogadó lenne, mint Isten irgalma. Kor­né­liusz története jelzi: a Lélek hamarabb érkezhet oda, ahová mi még belépni sem merünk.

Szerda (október 28.) Áldjad, lelkem, az Urat, […] megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Zsolt 103,2.4 (Lk 13,12–13; 1Thessz 5,9–15; Jel 5,6–14) A zsoltáros önmagát biztatja: áldjad, lelkem! Marcel Proust regényében a teába mártott sütemény íze váratlanul feleleveníti az elbeszélőben az elveszettnek hitt múltat. Az ember könnyen felejt, és legtöbbször a jóra nem emlékszik, de a sérelmeit sokáig megőrzi. A sírtól megváltott emberi lélek a szeretet koronáját kapja. Nem cselédnek fogadja Isten, hanem ajándékaival várja. Szeretettel és irgalommal koronáz – ez a tett a mi méltóságunk egyetlen, de elégséges forrása és záloga.

Csütörtök (október 29.) És így szólt hozzájuk [Simonhoz és Andráshoz] Jézus: Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket. Mk 1,17 (1Sám 9,27; 2Kor 6,1–10; Jel 6,1–8) J. R. R. Tolkien­nél Gandalf nem egyszerűen kiválasztja Bil­bót a nagy feladatra, hanem olyan útra indítja, amelynek során Bilbó fokozatosan megváltozik. Nem kapja vissza régi, veszélytelen életét, de nem is semmisül meg, bátorsága és hűsége új rendeltetést nyer. Jézus követése sem önmagunk feladása, hanem előrehaladás, amelynek során az ember átadja régi életét, hogy Isten felhasználhassa képességeit saját céljaira. A háló ott maradt a parton, de a halász nem. Aki egyszer elindult utána, annak minden napja a folytatás és a fejlődés örömével kecsegtet.

Péntek (október 30.) [Az Úr] fölemeli a porból a szűkölködőt… 1Sám 2,8a (Lk 1,46–48a; Lk 22,49–53; Jel 6,9–17) Simone Weil a figyelmet a szeretet egyik legtisztább formájának nevezi. Olyan képességnek, amellyel valakit nem eszközként, problémaként, tömegként, hanem valóságos személyként észlelünk. Aki maga is esett már porba, és szűkölködött, jól tudja: Isten ebben a helyzetben sem hagyja el, sőt ráhagyatkozhat – és ez néha nehezebb minden más erőfeszítésnél. A kegyelem sem egyszerűen jutalom, hanem Isten felemelő közelsége. És aki már fölemeltetett, az másképpen tekint a szűkölködőkre.

Szombat (október 31.) Nem használnak a bűnnel szerzett kincsek, de az igazság megment a haláltól. Péld 10,2 (Róm 3,24; Mt 5,1–10[11–12]; Róm 3,21–28; Jel 7,1–8) Franz Kafka A per című regényének Josef K.-ja olyan váddal találja szemben magát, amely alól saját erejéből nem tudja tisztázni magát. A történet sötét ellenképe annak, amit Luther Márton az evangéliumban felfedezett: az ember nem tudja önmagát igazolni Isten színe előtt. A különbség azonban döntő, hiszen Kafka világában nincs felmentő szó, ám az evangéliumban Krisztus maga a mi igazságunk. Egyszerre vagyunk igazak és bűnösök – de amink Krisztusban van, azt a halál sem veheti el. A reformáció öröksége: igaz voltunk nem teljesítmény, hanem ajándék – éppen ezért elvehetetlen.