Messze, mégis közel

A távcsőben a távoli valóság.Mindig szerettem a távolba révedve a gondolataimba merülni. Gyermekként sokszor a kezembe vettem nagyapám régi távcsövét, és azzal kémleltem a horizontot. Élesen akartam látni mindazt, ami szabad szemmel már nem látható. És ez az ütött-kopott távcső karnyújtásnyira hozta egy pillanat alatt azt, ami elérhetetlen távolságban volt tőlem. Láttam, és hittem a szememnek.

Az emberi jellem sajátossága, hogy általában azt hisszük el, amit látunk, és abban bízunk, amit már ismerünk. Mégis, életünk során sokszor találjuk szemben magunkat nem várt és ismeretlen kihívásokkal, nehézségekkel, amelyek mindannyiunkat megállásra kényszerítenek. Megtorpanunk, egy pillanatra megrémülünk, hatalmába kerít minket a bizonytalanság. Mit tegyek? Minek, kinek higgyek? Hol van az, ami vagy aki közelebb hozza hozzám az igazságot?

Jeleket keresve Isten előtt. Keresztyén emberként saját bizonytalanságunkat előtérbe helyezve próbáljuk „jelkényszerbe” szorítani az Istent. Lelki szemeink elé helyezzük távcsövünket, és kémleljük a horizontot. Várjuk a bizonyítékot, a kézzelfogható választ, a jelet, amely megerősít bennünket. És amikor ezeket nem kapjuk meg, nem látjuk, akkor villámcsapásként érhet minket a felismerés Krisztus szavai nyomán: „Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek.”

Krisztus „kérdése” a hitről. A gyengeség és a megtörtség pillanataiban megmérnek bennünket Krisztus szavai. Hiszed-e, hogy én képes vagyok változtatni a helyzeteden, életed alakulásán? Ha igen, higgy bennem. Kérdéseinkre talán nem várt válasz ez. Jézus nem újabb jelet kínál, nem azonnali bizonyítékot ad, hanem hitre hív. Arra, hogy engedjük ki a kezünkből az irányítást, és bízzuk rá magunkat arra, aki nálunk többet lát.

Példaként áll előttünk a mai bibliai történetben szereplő királyi tisztviselő. E szavak hallatán ő hátat fordított az emberi logika által diktált egyetlen reménynek, mégis hittel a szívében indult útnak. Nem volt szüksége távcsőre, hogy tisztán lássa mindazt, ami előtte van. Akkor és ott nem volt szüksége jelre vagy csodára. Bízott Jézus szavában.

Elindulni Krisztus szavára. A tisztviselő nem tudhatta sem az időt, sem a helyet, azt, hogy hol és mikor szabadul meg a félelem terhétől, Krisztus szavára mégis elindult. Ez a hit lényege: nem mindent előre látni, hanem rábízni magunkat arra, akinek a szava erősebb minden bizonytalanságnál. A királyi tisztviselő nem azért indult el, mert már látta a gyógyulást, hanem azért, mert hitt annak, aki megígérte a csodát.

És talán nekünk is erre van szükségünk: nem újabb jelekre, hanem arra a bizalomra, amellyel Krisztus szavára elindulunk, még akkor is, amikor még távcsővel sem látjuk, merre tartunk.

Imádkozzunk! Drága mennyei Atyánk! Engedj magadhoz közel minket! Az elveszettség pillanataiban te legyél az, aki felkarol, megtart, és irányba állít. Mutass utat a téged keresőknek, hogy majd egyszer bizonysággal vallja meg minden száj: Jézus a Krisztus! Erősítsd hitünket a kételkedés pillanataiban, láttasd meg velünk a tőled kapott kincseket. Kérünk, légy velünk! Áldj meg minket! Ámen.

Krisztus nem újabb jelet kínál, nem azonnali bizonyítékot ad, hanem hitre hív. Arra, hogy engedjük ki kezünkből az irányítást, és bízzuk rá magunkat arra, aki nálunk többet lát. A királyi tisztviselő nem azért indult el, mert már látta a gyógyulást, hanem azért, mert hitt annak, aki megígérte a csodát.