Sumák

„…ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Ez volt az első görög memoriter, amelyet teológushallgatóként megtanultam.

Mai textusunk Jézus kellemetlenebb példázatai közé tartozik, de nem csak az idézet miatt. Sokkal inkább azért, mert a legtöbb példázattal ellentétben egészen jól sejthető, hogy a metafora kivel, miért és hogyan azonosítható.

Mondanivaló minden általános vasár- és ünnepnapi istentiszteletre. A jófiúk és jólányok mindent megtettek, de ezek a hálátlanok…

A szöveg értelmezésében a szolgákat egyházi személyeknek is vélhetnénk, akik életüket teszik fel az Isten országába való meghívásra. Az ige legkonvencionálisabb értelmezése, ha arra gondolunk, milyen hálátlan ez a világ azokkal, akik a nagy mennyei lakodalom előkészítésén fáradoznak, és a Király parancsára úton-útfélen, alkalmas és alkalmatlan időben hirdetik a meghívást. Könnyen belesimulunk ebbe a narratívába, kényelmes pozíciókat építve arra, hogy a hálátlan világ, a korszellem és a mi teljesítményünk, kitartásunk milyen iszonyú feszültségben van egymással.

Mondanivaló irreguláris alkalmakon. Hálás vagyok, hogy húsz éve vagyok önkéntes alapon röghöz kötött az ifjúsági szolgálatban, így lehetőségem van napról napra megmártózni egészségesen kritikus emberek szemléletében is. Egyikük a minap, amikor egy nagyon jó és éles hittanórai meglátása után tréfásan azt mondtam: „Belőled jó lelkész lenne”, azt felelte: „Én biztos nem, mert a papok mind sumákolnak.”

Napokon, heteken át hordoztam ezt a kijelentést. El akartam utasítani magamtól, de éreztem, hogy a kamaszkritika nyers stílusa mögött valamilyen elemi valóság lakik. Vajon készen lehet-e állni a szolgálatra? Vajon megértheti-e a hívő ember, különösen a szolgálattevő, hogy mire és hogyan van meghíva? Ha egyáltalán „bekerülünk a lakodalomba”, vajon mit és hogyan öltsünk magunkra?

Mennyire szemben áll ez a jézusi példázat mindazzal, amit mi „üdvbizonyosságnak” hívunk!

Kegyelemkín. Luther sokat írt a kegyelem kínjairól. Teológushallgatóként őt olvasva volt bennem egy kíváncsiság, hogy pontosan elkapjam azt a pillanatot, amikor felismeri a Római levélben a kegyelmes Istent. Vajon hol az a pont, amikor az ember tényleg mindent Isten elé téve, pontosabban mindent a kezéből letéve, eldobva „kapát, kaszát”, megállhat, és beledőlhet a kegyelembe?

Ki ne menne el a Király fiának menyegzőjére? Egyre inkább úgy érzem, valóban van egy világszellem, amely nem hiszi ezt el. Nem megyek a lakodalomba, nem megyek a Király fiának a menyegzőjére! Nem megyek, mert nem vagyok rá alkalmas. Nem megyek, mert nem hiszem el, hogy ott nekem helyem lenne.

A nem találkozás a Királlyal. És ezekkel a mondatokkal lassan, de biztosan kifordulunk a minket megragadó kézből, és vakon, céltalanul, iránytalanul indulunk el a másik irányba. Abban az irányban nincs őszinteség, abban az irányban nincs „megbocsátottam az ellenem vétkezőknek”, abban az irányban nincs őszinte, a csontomig, az ütőeremig, a velőmig hatoló önvizsgálat, abban az irányban nincs könnye és elsiratása annak, aki és ami vagyok; nem kell szembenézni azzal, akinek a szemében átlátszóvá, áttetszővé válik minden, amit én magam köré állítottam, és kiderül, hogy milyen az én ruhám, milyen az igazi én: a Sumák.

De igen. Csak egy gondolat maradt bennem a végére: jobb ezt elkerülni. Az ember – dacolva a felszólítással – a kiszáradó világban kilocsolja az utolsó csepp vizét, és miközben a slaugot fogja, szája sarkában a fojtogató szmogban ott van még egy utolsó cigarettacsücsök. Amikor pedig végzett, felmutat az égre, mint Kurt Vonnegut híres regényében: meg sem érdemeltem, hogy meghívjanak, biztos nem megyek el, öreg!

Nem hiszem el, de van egy másik gondolat is, amelyet nem tudok elsumákolni: „De igen. Én téged akarlak, Sumák! Meg vagy híva. És megyek érted, most. Szevasz, aki bújt, bújt, aki nem, nem!”

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, hányszor bújunk el a saját magunk építette álarcok mögött, és keressük a kifogásokat! Köszönjük, hogy te mégis átlátod félelmeinket és gőgünket, és nem a mi teljesítményünk, hanem a te ingyenkegyelmed által hívsz minket. Kérünk, öltöztess fel minket Krisztus igazságának ruhájába, hogy ne meneküljünk tőled, hanem bizalommal és tiszta szívvel tudjuk elfogadni a meghívásodat. Ámen.

Mennyire szemben áll ez a jézusi példázat mindazzal, amit mi „üdvbizonyosságnak” hívunk!