Vizek zúgása, Isten csendje
Vízmotívumok a 93. és a 104. zsoltárban
A víz egyaránt a földet öntöző éltető eső és mindent elpusztító áradat, a szomjat csillapító friss forrás, ám a mélység elnyeli azt, aki óvatlan. Élet és halál. Ez a kettősség azonban nem ellentmondás. A Biblia és a Zsoltárok könyve pontosan ezt a kettősséget őrzi.
Luther Márton szerint a Zsoltárok könyve a Biblia sűrítményeként értelmezhető: „S már egyedül azért is becses és kedves e könyv, mert oly világosan megjövendöli Krisztus halálát és feltámadását, s országa és az egész kereszténység képének oly pompás rajzolatát adja, hogy méltán nevezhetnénk kis Bibliának, amely ennek minden tanulságát a legékesebb és legrövidebb formájában magában foglalja…” – írta a Zsoltárok könyvéhez készült második előszavában 1528-ban.
Ha elfogadjuk az állítását, akkor a zsoltárok vízábrázolása nem tekinthető pusztán költői képnek. Sokkal inkább kulcsnak ahhoz, hogy miként gondolkodik a Biblia a vízről. És hogy ez a jelenkor emberének miért fontos? Azért, mert e tekintetben mellékes, hogy kinyilatkoztatásként olvassuk-e a szöveget, vagy ókori irodalomként közelítünk hozzá, a kérdés, amelyet felvet, a miénk is. Hogyan éljünk együtt azzal, ami egyszerre teremtő és pusztító, éltető és fenyegető? A rend és a káosz, a biztonság és a veszély között éppúgy reménykedünk és aggódunk, ahogyan az egykori zsoltáros is.
A víz a zsoltárokban azonban nem jelkép, amelyet ha egyszer megfejtettünk, magunk mögött is hagyhatunk. Hiszen ha figyelemmel olvasunk, láthatjuk, hogy állandóan változó, folyton más arcát mutató természeti erőként jelenik meg. Fenyeget, aztán megszelídül. Elnyel, aztán éltet. Ez a mozgás nemcsak abban mutatkozik meg, hogy mit mond a szöveg a vízről, hanem abban is, ahogyan mondja. A hangzásban. A szórendben. Abban, ahogy az érzékeinkre hat.
Vegyük a 93. zsoltárt. Itt a fenyegetés egyetlen pillanatba sűrűsödik. „Zúgnak a folyamok, Uram, hangosan zúgnak a folyamok, zúgva morajlanak a folyamok.” Még nem látjuk, de már halljuk, ahogyan az áradó vizek hangja háromszor tör fel, mint egy robajló hullámverés, egyre erősödve. A háromszori ismétlés nem díszítés. Fokozás. Feszültség. És ez a nyugtalanító feszültség hordozza a fenyegetést, még mielőtt egyetlen szó kimondaná. És mi a feloldás? Nem a harc. Amíg a régi közel-keleti mítoszokban az istenek fegyverrel győzik le a tenger szörnyét, itt más teremti meg a nyugalmat. A zsoltár egyszerűen ennyit mond: „A hatalmas vizek hangjánál, a tenger fenséges morajlásánál fenségesebb az Úr a magasságban.” Az Úr odafent fenségesebb. Ennyi az egész. Maga a vers szoros, fegyelmezett formája testesíti meg az áhított rendet. Nem elmeséli. Megvalósítja.
Ezzel szemben a 104. zsoltár egészen más léptékben teszi ugyanezt. Itt nem egy pillanat, hanem egy teljes teremtési ív bontakozik ki. A zsoltár így kezdődik: „…igen nagy vagy, fenségbe és méltóságba öltöztél, világosságot vettél magadra, mint egy köpenyt.” Isten fénybe öltözik, mintha egy köpenyt öltene magára. Ez egyszerre fejez ki távolságot és közelséget, hiszen bár a ruhája fény, mi mégsem láthatjuk. Ezután Isten lakóhelye ismerszik meg. Isten palotájának gerendái a vizeken nyugszanak. Nem hódítás ez, hanem építkezés.
És a zsoltár nem áll meg itt. Fokozatosan vezet tovább: az életadó víztől, amely megitatja a mezei vadakat, táplálja a fákat, egészen addig, amíg fel nem bukkan a tenger réme, a Leviatán. A tengeri szörny, amely egykor maga volt a fenyegető mélység szörnye. És most mit csinál? Játszik. A szörnyeteg, amelytől a régi mítoszok istenei is rettegtek, itt Isten keze által játszótárssá szelídül.
A két zsoltárt együtt olvasva egy fontos dolgot tanulhatunk. A bibliai gondolkodásban a rend soha nem egyszeri győzelem. Nem olyan csata, amelyet egyszer megvívnak, aztán le lehet zárni az ügyet. A rend állandó fenntartás. Újra és újra megtörténik. Egyszer egyetlen sűrített pillanatban, máskor a teremtés egészén végigfutva.
Talán ez a zsoltárok üzenete nekünk is. Nem az, hogy a fenyegetés egyszer s mindenkorra eltűnik. Hanem hogy amivel körülvesz minket – az áradás és a szárazság, a túl sok és a túl kevés –, azt nem egyetlen csatában kell legyőzni, hanem nap mint nap formálni. Figyelni, tanulni, tisztelni és alázattal féken tartani. Ezzel a hatalmas feladattal viszont nem vagyunk magunkra hagyva.
