Amikor fényre kerül a titkolt múlt

A parlament által elfogadott 2026. évi LI. – az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének teljes körű feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról szóló – törvény értelmében november 4-én a levéltár dokumentumainak egy része az interneten hozzáférhetővé és kereshetővé válik. 6-os kartonokról, mágnesszalagokról, B-dossziékról szólnak a hírek. De vajon milyen információkat hordoznak mindezek? És mit tehet az evangélikus történész és a lelkigondozó, hogy a lehető legtisztességesebben menjen végbe a feldolgozás? A Kötőszó-podcast legutóbbi adásában ezekre a kérdésekre is kereste a választ Mirák Katalin történész, a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának elnöke és Joób Máté evangélikus lelkész, lelkigondozó, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének habilitált egyetemi docense.

– A pártállami állambiztonsági dokumentumokat illetően mennyiben lesz más a helyzet november 4. után, mint addig volt?

Mirák Katalin: Kétségtelenül új helyzet áll elő: a törvény által meghatározott iratokhoz digitális formában bárki korlátozások és regisztráció nélkül hozzáférhet majd a Nyitottaktak.hu weboldalon. Hozzá kell tennem, hogy ezeknek az iratoknak a jelentős többsége eddig is nyilvános volt, csupán a hozzáférés módja volt bonyolultabb: a levéltárban el kellett indítani egy tudományos vagy állampolgári jellegű kutatást, ehhez kérelmet, támogatói nyilatkozatot kellett beadni. Ez most leegyszerűsödik, azaz a korábbinál többen és egyszerűbben férhetnek majd hozzá sokkal több adathoz. Az említett iratok a tervek szerint egyébként két lépcsőben fognak felkerülni az internetre: november 4-én a 6-os kartonok, a mágnesszalag „H” jelű, azaz hálózati adattára és a beszervezési dossziékat nyilvántartó B-naplók lesznek elérhetők, 2027. februárban pedig – a kommunizmus áldozatainak emléknapjára igazítva – a beszervezési (B-) dossziék is nyilvánossá válnak a weboldalon.

– Fontos lenne tisztázni a fogalmakat. Egy korábbi alkalommal már megtudhattuk, hogy például Káldy Zoltán 6-os kartonja mostanáig nem ismert, de vannak más iratai, ezek alapján lehetett kutatni az állambiztonsági tevékenységét. Milyen dokumentumtípusokról beszélünk pontosan?

M. K.: Mindhárom a belügyi szervek nyilvántartási rendszerének legalapvetőbb iratfajtája. A 6-os kartonon a sikeres, illetve a sikertelen beszervezés alapadatait rögzítették, a H-adattár hasonló jellegű adatokat tartalmaz. A beszervezési (B-) dossziékban gyűjtötték azokat az iratokat, amelyeket a hálózati személyekről – hétköznapi szóhasználattal őket szokás ügynököknek nevezni – a beszervezésük során az állambiztonság összegyűjtött; például beszervezési tervet és javaslatot, munkáltatói jellemzést, a szomszédoktól származó információkat összegző környezettanulmányt. Itt helyezték el a beszervezett személy együttműködési nyilatkozatát is.

– Mire szolgáltak az úgynevezett B-naplók?

M. K.: Ezekben tartották nyilván a beszervezési dossziékat. Öt kötet fog most ezekből felkerülni a weboldalra, a 15–19. számú kötetek. Ezek azonban a pártállam belügyi működésének csupán néhány évét fedik le: 1956 októberétől 1962. júliusig. Újabb komoly előrelépés 2027. februárban lesz, amikor a nyilvántartó kartonoknál „olvasmányosabb” B-dossziék is elérhetők lesznek.

– Mit tudhatunk a mágnesszalagok adatairól?

M. K.: Számomra kérdéses, hogy ezekkel a weboldal majdani használói mit tudnak kezdeni, hiszen néhány soros, nehezen értelmezhető kódokról, töredékes formában megmaradt adatokról van szó. Ezeket 1990 januárjában mentették le a már akkoriban is meglehetősen elavultnak számító mágnesszalagokra. Ezeket a hetvenes években használták; a nyolcvanas években a mágneslemez volt használatban. 2009-től 2017-ig megtörtént a mágnesszalagok adatállományának lementése, olvashatóvá tétele és papírra nyomtatása. A weboldalon tájékozódóknak valóságos kódfejtésben lesz részük.

– És a 6-os kartonokon mit láthatunk majd, mi volt a funkciójuk?

M. K.: A 6-os kartont a beszervezettekről állították ki, és a hálózati személyek nyilvántartását szolgálta. Szerepelnek rajta az illető személyes adatai, a fedőneve, a beszervezés időpontja, a beszervezést végrehajtó tiszt neve, rangja, az úgynevezett foglalkoztatási vonala, a keletkezett iratanyagok – dossziék – nyilvántartási száma. E karton alapján tehát a hálózati személy beazonosítható. Fontos tudni, hogy a beszervező tiszt a meghiúsult beszervezési kísérletről is köteles volt 6-os kartont kiállítani.

– Egy 6-os karton alapján tehát nem lehet egyértelmű következtetéseket levonni az érintettnek az állambiztonsági tevékenységéről?

M. K.: Nem, a teljes tevékenységnek ez csak egyetlen, de kétségtelenül az egyik legalapvetőbb dokumentuma. Sokszor kutatóként is nehéz, a családtagoknak meg végképp nehéz lesz értelmezni, hogy mi mit is jelent, ténylegesen miből állt a titkos kapcsolat, valójában mit csinált a nagyapám, a szomszédom, a presbitertársam – merthogy itt nagyon sokféle ismeretségi kör is bekerül a látókörünkbe.

Joób Máté: Nemcsak egyszerűen arról fogunk információt kapni, hogy kiket próbáltak beszervezni, és kiket sikerült, hanem ennek az egész titkos állambiztonsági rendszernek a működéséről is meg fogunk tudni valamit.

– „Egy név még nem egy egész történet” – fogalmaz Joób Máté a Hét kapaszkodó családoknak – Amikor egy hozzátartozó beszervezése vagy annak kísérlete ismertté válik című írásának a második pontjában. Ha egy mondatban kellene summázni az elmúlt húsz év kutatói munkáját, ez nagyon találó mondat. Mit gondol erről a történész?

M. K.: Ez biztosan így van. Egyikünk élete sem írható le egyetlen mondatban, egyetlen 6-os kartonnal, jelentéssel. Az evangélikus tényfeltárás a kezdetektől fogva arra törekszik, hogy az egymondatos ügynöközés, a címkés megállapítások helyett lehetőleg minél részletesebb és árnyaltabb képet adjon a lelkészek, püspökök, teológiai tanárok hálózati múltjáról.

J. M.: Nagyon fontos feladatnak tekintem, nemcsak egyházi szinten, hanem össztársadalmi szinten is, hogy valahogy attól a megközelítéstől próbáljunk elrugaszkodni, hogy itt tényeket tárunk fel, vagy éppen valakinek az érintettségét tárjuk fel. Próbáljunk a személyre tekinteni, a tényközpontúságtól jussunk el a személyközpontúságig. Ezúttal szerintem a társadalom és az egyház is lehetőséget kap arra, sok-sok évvel a rendszerváltás után, hogy ezt közös ügynek tudjuk tekinteni, amivel mindannyiunknak foglalkozni kell. A történésznek történészi módszerrel, a lelkész pedig próbáljon figyelni a gyülekezetében mindazokra a családokra, érintett személyekre, akik ezzel a kérdéssel találkozni fognak november 4-én és az azt követő időszakban. Ez a közös múltunk, amit együtt kell feldolgoznunk: együtt kell kérdéseket feltenni.

– Hogyan dolgozik a történész? Melyek azok az alapvetések, amik mentén zajlik a tényfeltárás?

M. K.: Ez a munka 2005-ben kezdődött el. Az év februárjában „Szakértő 90” „aláírással” nyilvánosságra került egy ügynöklista kétszáztizenkilenc névvel, közöttük hét evangélikus személy is szerepelt. Az egyházvezetés akkor döntött úgy – és később ezt az országos közgyűlés is megerősítette –, hogy felállít egy szakértői bizottságot: derítsük ki, mennyi az igazságtartalma ennek a listának. Innen indult el a munka, ami esetenként valódi nyomozás. Ne úgy képzeljük el „az ügynökaktákat”, mint amik ott sorakoznak szép rendben a levéltárban, s csak be kell menni, leemelni őket a polcról, és akkor minden elénk tárul. Ellenkezőleg: a legtöbb esetben töredékekből, különböző helyeken fellelhető forrásokból kell összerakosgatni, szinte puzzle-ként azt, hogy egy-egy ember milyen módon vett részt ebben a titkos kapcsolatban, hogyan szervezték be, mi az, amit konkrétan leírt. Sokszor egyetlen nyom – például egy fedőnév, egy tartótiszti utalás, egy érdektelennek tűnő dossziészám – alapján tudunk elindulni. Jó esetben rábukkannunk a releváns iratokra, mert vannak – szerencsére fennmaradtak – több kötetre rúgó ügynökjelentések, dossziésorozatok is.

– Miért tartotta ezt fontosnak egyházunk, olyannyira, hogy a zsinat a munka mellé állt?

M. K.: Ez a döntés az egyház által felvállalt önvizsgálat és a múlttal való szembenézés egyik döntő állomása volt. Akkor már tíz éve zajlott a lusztrációs vita, az is kérdésként merült fel, hogy közszereplők-e az egyházvezetők. A 2005-ös, elég drasztikus külső nyomás – az internetes lista – megjelenéséig ennek a szisztematikus vizsgálatát nem vállalta fel az egyház. Az adott helyzetben azonban már nem térhetünk ki előle, mert ha nem mi, akkor mások fogják megírni a történetünket. 2005-ben a maga nemében máig páratlan és egy bizonyos mintát adó munka kezdődött el, ami persze több szempontból vitatható. Húsz év alatt sok buktatóval kellett szembesülnünk, számos kritika is éri a munkát. Más egyházak másként vélekednek arról, van-e létjogosultsága az egykori hálózati történetek beemelésének az egyháztörténet-írásba. Szerintem a kommunista diktatúra időszakára vonatkozóan e kettő elválaszthatatlan egymástól. Megismerni az árnyékos oldalakat is s azokat integrálni az egyház diktatúratörténetébe: ez az egyházi önismeret fontos lépése. Az egyház felnőttként tekint a múltjára.

J. M.: Nem azért van ez az ügy, mert beszélünk róla, hanem azért beszélünk róla, mert van. Nagyon nehezen tudtam mindig is elfogadni azt a gondolatot, hogy nézzünk előre, ne tekintsünk vissza, ne foglalkozzunk a múlttal. Mert a múlt itt van a jelenben, még akkor is, ha nem akarunk róla tudomást venni. Én ezért nagyon örülök, hogy akkor, 2005-ben volt olyan bátor az egyház vezetése, hogy ezt a folyamatot elindította. Más egyházaktól vagy világi körben mozogva sokszor hallom, hogy ez nagy bátorság és szükséges lépés volt. Többen megfogalmazzák azt is, hogy de jó lett volna, ha ők is korábban elkezdik ezt a fajta munkát a saját közösségükben, még akkor is, ha nagyon nehéz. Nagyon nehéz a múltnak olyan dolgaival szembesülni, amikre nem vagyunk büszkék, vagy amik kényszerből történtek, amiket nagyon nehéz utólag megmagyarázni.

– Mik a legerősebb tanulságai a kutatói munkának?

M. K.: Nagyon az egyes személyekre irányul most a figyelem. A november 4-től elérhető adatbázis birtokában a legtöbben valószínűleg arra koncentrálnak majd, ki volt ügynök, mi volt a fedőneve, és így tovább. Egyházi oldalról hosszú távon talán még fontosabb, hogy azt lássuk: az ügynök, az egyes ember szem volt a hálóban, és nem ő volt a fókuszban, hanem maga az egyház, a „rendszerellenes ideológiát” megtestesítő intézmény és annak tagjai. Ez a képlet tulajdonképpen a diktatúra utolsó napjáig érvényes maradt. Jó lenne nagyobb távlatban gondolkodnunk. Ami persze nem jelenti azt, hogy az egyes ember döntéseit, a szerepvállalásának a súlyát kisebbíteni akarnánk. De a szélesebb háttér mindenképpen kell ahhoz, hogy egy személy történetét reálisan tudjuk értékelni.

– A munkája során volt egy kiemelkedő példa arra, amikor az ideális folyamat – feltárás, bocsánatkérés, megbocsátás, feloldozás – megtörtént. Megosztaná ezt velünk?

M. K.: 2025 nyarán épp a Háló kötet számára [Háló 4. – Teológiai tanárok 1–2., 2025 – a szerk.] a Reuss Andrásról szóló tanulmányt írtam, amiben egy unikális forrásanyagot is feldolgoztam. A levéltárban nem, de a professzor úrnál megmaradtak ugyanis az 1960-as és 1980-as években írt hálózati jelentései. Ezek az ő engedélyével meg is jelentek a kötetben. Az egyik Dedinszky Gyuláról szól. Ő az egyetlen élő személy azok közül, akikről Reuss András annak idején jelentett. A tanulmányírás közben ötlött fel bennem az, hogy valószínűleg Dedinszky Gyula minderről semmit nem tud, és ez egy olyan pont, ahol a két embert össze kellene kötnöm. Reuss Andrásnak jeleztem, hogy szükségesnek tartanám, ha megkeresné Dedinszky Gyula nyugdíjas lelkészt azzal, hogy a róla szóló dokumentum is hamarosan meg fog jelenni. Reuss András erre megkereste Dedinszky Gyulát, levelet váltottak, és Dedinszky Gyula pontosan úgy reagált, ahogyan egy evangélikus lelkésztől hiteles lehet: elfogadta Reuss bocsánatkérését, és biztosította arról, hogy a történtek miatt nincs benne rossz érzés. A tényfeltáró munka elején kissé idealisztikusan megfogalmazott séma működött. Ez egy szép példa, más hasonlóról nem tudok. Viszont a többi kötethez is nagyon értékes interjúk készültek.

– Egészen sajátos beszélgetések lehettek.

M. K.: A többség nem önként jelentkezett be, de senki nem utasította el, hogy találkozzon a tényfeltáró bizottsággal. Ezeken a beszélgetéseken részletesen elmondták, hogyan élték meg a velük történteket. Ez nem a belügyi olvasat, nem a tartótiszt írta, hanem maga a személy mondja el, amit megélt. Voltak kudarcos, kevésbé jó beszélgetések is. Különösen megrázó volt, amikor valaki szinte könyörgött, hogy ne hozzuk nyilvánosságra az ügyét, mert a családja egyáltalán nem tud róla. November 4. után erre már nincsen befolyásunk, valószínűleg ott lesz az ő kartonja is a weboldalon. Ezek megterhelő helyzetek. Ilyen értelemben november 4. után az első tájékoztatás terhe talán lekerül a bizottságról. Ezentúl mindenki maga is rá tud keresni bárkire. Inkább a második lépcsőben jövünk mi, hogy akkor ezzel a tudással vajon mit is kezdjünk.

– A teológiai tanárokról szóló Háló kötetekben a hozzátartozók is megszólalhattak, írhattak. Miért tartották ezt fontosnak?

M. K.: Ez a két évtizedes tényfeltáró munkának szinte „természetes” eredménye. Nagyon sokszor megkaptuk kritikaként, hogy csak iratokban gondolkodunk, de azok nem mutatják meg az illető személyiségét, emberi oldalait és a teljes életútját, nem érzékeltetik a lélektani problémáit sem. Innen jött ez az ötlet: miért ne adhatna teret ezeknek is a kiadvány. A legutóbbi kötetben ezért közvetlenül az esettanulmányokhoz és a dokumentumokhoz csatlakozóan olvashatók a hozzátartozók hozzászólásai: hogyan élik meg ők, ami az édesapjukkal történt. Reuss András azt is leírta, hogyan élte meg ezt a feldolgozó munkát és a nyilvánosságra kerülés tényét. A kötet készítése kapcsán minden számunkra elérhető gyereket megszólítottunk. Rendkívül nagyra értékelem, hogy egyikük sem utasította el a felkínált lehetőséget. Láthatóan kirajzolódik, hogy családon belül is mennyire más a múltfeldolgozás módja, mennyire más apakép él a testvérekben, mindenki másképp rendezi el magában a történteket. A kötetbeli megoldás is egyfajta minta lehet arra, hogyan lehet a nyilvánosságra kerülő adatokat családon belül, testvérek között és nagyobb közösségben megbeszélni.

– „A múltat nem tudjuk megváltoztatni. Azt azonban igen, hogy a következő nemzedéknek titkot és hallgatást vagy egy kimondható, árnyaltabban felrajzolt családi történetet adunk-e tovább” – írja Joób Máté a Hét kapaszkodó… végén.

J. M.: Igen, és ahogy a múltat a jelenben értékeljük, azt nagyon befolyásolja, hogy egyrészt milyen a közös múltunk, a családi múltunk, amire Kati is utalt az imént, és hogy most milyen a családi rendszerünk, milyen állapotban van az a család, ahol hirtelen szembesülnek egy ilyen nagyon nehéz információval. Ha rossz állapotban van egy családi közösség, akkor valószínűleg nagyon megterhelő, amit megtudnak. De ha a családtagok egyébként is tudnak beszélgetni egymással nehéz kérdésekről, akkor valószínűleg ezt az új információt is könnyebben fel fogják tudni dolgozni. És ilyen szempontból nagyon fontos lenne valóban minél több példát látnunk magunk előtt. A hallgatás terhe című kötetem is ezt szerette volna segíteni, és a Háló legújabb kötete és benne ezek a visszaemlékezések is ezt segítik, hiszen ott vannak a példák arra, hogyan lehet szembesülni mindezzel, miként lehet feldolgozni egyénenként és családi közösségben.

A beszélgetést vezette és a leiratot szerkesztette: Kézdi Beáta