Egy Úrhoz tartozunk

Itt állok, másképp nem tehetek – vagy mégis? Ez volt a címe tizenötödik finnugor lelkészkonferenciának, melynek október 14–17. között Kőszeg adott otthont. A négynapos találkozóra hazánkon kívül Finnországból, Észtországból, Oroszországból és Erdélyből érkeztek a finnugor nyelveket beszélők evangélikus egyházainak képviselői.

A konferencia négy napja során hangsúlyos témává vált az elköteleződés. Krisztus, az egyházaink, a nyelveink, a tradícióink, a nemzeti jellegünk… mi az, ami változik, változhat. Nagyon leegyszerűsítve: szilárdan kell egy helyben állnunk, vagy úton vagyunk állandóan?

A teológiai hangsúlyok mellett a résztvevők rálátást kaptak az egyházainkat foglalkoztató fő témákra, amelyek egyszerre különbözőek és hasonlóak. Függetlenül attól, hogy többségi vagy kisebbségi helyzetben vagyunk, a teremtett világgal való kapcsolatunk, a szexualitáshoz kapcsolódó kérdéskörök, a népegyházi forma felbomlása, a szekularizáció mindenütt elevenen érinti a gyülekezeteinket. Ám ahogy Mari Parkkinen mikkeli püspök fogalmazott a nyitó istentisztelet prédikációjában: „A közösség nem abból születik, hogy mindenről azonos véleményen vagyunk, hanem abból, hogy egy Úrhoz tartozunk.”

A (közel)múlt történelme is meghatározó mindegyikünk anyaországában – gondolhatunk akár a számi kisebbség elnyomására, a szomszédos ország általi fenyegetettségre, a szovjetek által okozott szenvedésekre, az ügynökkérdésre vagy a nemzeti identitás veszélyeztetettségére. Az egyház konkrét történelmi időben él, s képviselőinek mindig kérdés – ahogy Prőhle Gergely, egyházunk országos felügyelője fogalmazta meg nyitó előadásában –, milyen eszközöket használ arra, hogy a biblikus parancsot teljesítse. A cél érdekében meddig lehet és kell meghajolni a hatalom előtt, s mikor kell szembefordulni vele? Satu Saarinen, a finnországi oului gyülekezet vezető lelkésze is kiemelte korreferátumában, és a kiscsoportos beszélgetésekben is megfogalmazták a résztvevők, hogy az egyháznak politikai küldetése nincs, de prófétai bizony van, meg kell szólalnia bizonyos kérdésekben.

Történelmi terhek hordozói

Hanna Salomäki, a finn Egyházi Kutatóközpont igazgatója és Mikko Wirtanen, a finn egyház országos irodájának oktatási szakértője előadásukban bemutatták a finnek és különösen a konfirmandusok vallásosságáról végzett kutatásukat. Két ellentétes folyamat figyelhető meg. Egyrészt növekszik a szekularizáció, másrészt nő az érdeklődés a kereszténység iránt, különösen a harminc év alattiak körében: a fiatal férfiak megjelennek a gyülekezeti csoportokban. Oka lehet ennek, hogy a férfiak társadalmi szerepe átalakul, erőteljesebben szerepet vállalnak a család, a gyerekek életében, miközben hagyományosan jobban vonzódnak a konzervatív értékekhez.

Érdekes volt a legnehezebb történelmi terheket hordozó, erősen kisebbségi helyzetben levő két egyháznak, az erdélyi és az oroszországi evangélikusoknak a helyzetéről hallani. Az erdélyi testvérekről Koszta István, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökhelyettese, az oroszországi, inkeri gyökerű evangélikusokról Juha Saari, a Finn Missziói Társaság oroszországi kiküldötte tartott előadást. (Az inkeri egyházról részletesen olvashatunk az Evangélikus Élet 2016/37. számában, a petroszkoji [orosz nevén Pet­ro­za­vodszk – a szerk.] lelkészkonferenciáról beszámoló, Isten igéje nincs megbilincselve – Ebben a közösségben természetesek a teológiai viták című tudósításban.)

Mindkét egyház kemény üldözések után áll máig. Erdélyi testvéreink számára a hit megőrzése szorosan összekapcsolódott a nemzeti és nyelvi identitás őrzésével, oroszországi testvéreink a szétszóratásukat, kisebbségi helyzetüket a többség felé nyitó misszióra való elhívásként élik meg. Ők a közelmúltban a nevükből is elhagyták az inkeri megnevezést, mivel tagjaik többnyire már más nemzetiségekből származnak.

Együtt több tízmillióan

Az észt egyházról Kaido Soom, a Tartui Egyetem gyakorlati teológiai oktatója tartott előadást. Finn testvéreinkről többet szoktunk hallani a testvérgyülekezeti kapcsolatokon keresztül, az észtekről hallva és velük beszélgetve érezhettük, mennyivel közelebb állnak hozzánk a gyülekezeteik a méreteikben, működésükben. Az erős lelkészhiány részben fakad a szekularizációból, de a gyökerei a világháború utáni időkre nyúlnak vissza, amikor a lelkészek egy része is Nyugatra menekült; akik nem, azok közül sokakat hurcoltak el Szibériába.

Bátran és leleményesen adták tovább a hitet a szovjet időkben is, amikor a gyerekekkel való foglalkozás, hit­oktatás már tilos volt – például minden héten gyerekzsúr volt valamelyik gyermek születésnapján… A függetlenség utáni gyors változásokra azonban nem volt felkészülve az egyház. Ma a lakosság ötvenöt százaléka van megkeresztelve, de ezt a számot a kilencvenes évek fellángolásában megkeresztelkedettek tartják magasan, a fiatalok körében ez az arány sokkal alacsonyabb. Mindezzel együtt az egyház megítélése pozitív, az emberek nem ateistának, hanem vallástalannak tartják magukat.

Hasonlóan Finnországhoz, az észteknél is érezhető, hogy a fiatalok körében látványosan nő az érdeklődés a vallás iránt. Az észt egyházban – ahogyan azt már korábbi korreferátumában a lelkész és egyben diplomata Kristel Eng­man is kiemelte – megvan a szándék, hogy dialógust folytassanak a megosztó témákról [erről lásd keretes írásunkat – a szerk.], és létrehoztak egy ifjúsági zsinatot is, hogy a fiatalok hangját is becsatornázzák az egyházba. Hozzánk hasonlóan most folyik az észt énekeskönyv megújítása, és most dolgoztak ki egy egységes liturgiai rendet, valamint dolgoznak egy új bibliafordításon is.

Priit Rohtmets észt egyháztörténész a finnugor lelkészkonferenciák történetéről adott áttekintést, a magyarok számára kicsit át is keretezve a kapcsolatokban elfoglalt helyünket – itthon a finn–magyar kapcsolatokról szokott több szó esni, történetileg azonban finn és észt testvéreink között indult el előbb kulturális, majd vallási együttműködés az 1920-as években, melybe aztán mi, magyarok is becsatlakoztunk 1937-ben.

Az előadó kiemelte, hogy a kis finnugor nyelvű népek támogatása ismét fontos kérdés ma, a nagyhatalmak erővel való hatalomgyakorlása idején, és közben kihívás az is, hogy a globális diaszpóra közösségeit hogyan tudjuk gondozni. Rámutatott, megerősítve Kristel Eng­man meglátását, hogy bár sokszor kicsinek érezzük magunkat, de a finnugor nyelveket beszélők együtt több tízmillióan vannak, ami lehetőséget adna bizonyos témákban közösen fellépni.

Jöjjenek a fiatalok

A konferenciát a püspökök panelbeszélgetése zárta. Több vendég kiemelte a személyes találkozás fontosságát. Az ilyen konferenciákon először részt vevő Mari Parkkinen püspök fogalmazott úgy, hogy „amikor közel kerülünk egymáshoz, akkor könnyebb a nehéz kérdésekkel foglalkozni később; jó ez a sorrend”.

A jövőre nézve mindenki fontos lépésnek tartja, hogy a fiatalokat bevonjuk a kapcsolatokba és a folyamatokba. Ahogy az egyik finn hozzászóló megfogalmazta: „Mérjük fel, hogy a legtöbben hatvanas férfiak vagyunk, ez nem egy fenntartható modell.” A megszólított (segítőként jelen levő) fiatalok közül Szabó-­Sebesi Julianna teológushallgató mondta el, mennyire keveset hallottak ők erről az együttműködésről, és a fiatal finn lelkész ismerőseik számára is újdonság volt a tény, hogy van ez a kapcsolat és ezek a lelkésztalálkozók. Örömmel vették az ifjúság bevonásának javaslatát, mert az igény és a kíváncsiság, a lelkesedés megvan bennük, fiatalokban.

A tartalmas előadások mellett a konferenciát számos lelki, kulturális és közösségi program színesítette: a szombathelyi székesegyházban Székely János püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke fogadta a delegációt, volt meditációs séta, klasszikus és népzene, gesztenyesütés és borkóstoló. A nyitófogadást megtisztelte jelenlétével Pekka Kaihilahti finn és Jana Vanamölder észt nagykövet is.

A következő konferenciára, amelyet 2030. október 3–6. között rendeznek, Anti Toplaan püspök tolmácsolta az észt egyház meghívását.

Az utóbbi években az egyház egyre megosztottabbá vált olyan kérdésekben, amelyek a társadalomban is nézetkülönbségeket okoznak. Az a tény, hogy idáig fajultak a dolgok, közös felelősségünk, de közös a feladat is: megoldást kell találnunk arra, hogy az egyház közösségi, lelki­gondozói és prófétai módon beszélhessen a nehéz kérdésekről. A teológiai viták nem veszélyeztetik az egyház egyetlen tagjának sem a vallási identitását vagy bizonyosságát, hanem lehetőséget adnak arra, hogy számot adjunk saját meggyőződésünkről, és mérlegre tegyük hitünket.

A gyülekezetünk tagjai közötti kapcsolat azon alapul, hogy mindannyiunkat Isten teremtett. Nem befolyásolja véleményünk azonossága vagy különbsége, sem személyes tulajdonságaink. Keresztényekként, a keresztségben Krisztussal egyesülve mindannyian egy test tagjai vagyunk.

Kaido Soom, az észtországi Tartui Egyetem gyakorlati teológiai oktatója

Az Együtt az úton – A magyar–finn evangélikus egyházi kapcsolatok 100 éve című kiállítás (tizenkét leporelló) az országos iroda ökumenikus és külügyi osztályáról minden gyülekezet és intézmény számára kölcsönkérhető.