Van olyan mappánk, hogy „halálom esetén”?

Sokan vagyunk, akik még sosem érintettünk halottat. Nem tapasztaltuk meg azt a kínt, amelyet a legközelebbi szeretteink elvesztése jelent. Nem kellett még temetésről intézkednünk. Hogyan is lenne mindez, amikor majd eljön az idő? A Kötőszó-podcast adásainak sorában erről beszélgettünk Heinemann Ildikó evangélikus lelkésszel, gyászcsoportvezetővel és Mészáros Tamással, akit egyházunkban elsősorban egyházkerületi felügyelőként ismerünk, de civilben több mint negyven éve temetkezési vállalkozó.

– Mikor találkoztak először a halállal?

Heinemann Ildikó: Úgy tízéves lehettem, amikor esténként olyan halálfélelem gyötört, hogy csak édesanyám ölében tudtam elaludni. A másik élményem a halottak napjához kapcsolódik, ahogy Pécsett sétálunk a szüleimmel a temetőben, és közben beszélgetünk a halálról is, és arról is, kiknek a sírjához megyünk.

Mészáros Tamás: Én is hadd nyúljak vissza a gyerekkoromhoz. Emlékszem, nagyon rosszul érintett, hogy amikor haláleset történt, akkor bizonyos szabályok léptek életbe: nem tévézünk, nem szórakozunk, illően öltözünk, illően viselkedünk. Később, amikor a középiskola elvégezése után egészségügyi szakápolói végzettséggel négy évig mentőztem, akkor sok balesethez mentünk, köztük végzetesekhez is, de igyekeztem megőrizni a külső szemlélő szerepét. Aztán amikor a temetkezési szolgáltatás felé fordult az életem, akkor szembesültem azzal, hogy nem az az igazán nehéz része, hogy a halottat megfogni, öltöztetni, koporsóba helyezni, temetni kell, hanem a családokkal való találkozás, különösen, hogy mindezt a saját szülőfalumban végzem, ahol mindenkit ismerek, aki betér hozzánk.

– A lelkészek is gyakran búcsúztatnak a gyülekezeti közösségükhöz közel álló embereket. A távolságtartás itt is nehéz?

H. I.: A mi dolgunk lelkészként éppen az, hogy az együttérzésünket fejezzük ki, hogy a gyászoló mellé álljunk, hogy vele legyünk a gyászában. És persze van ennek hivatalos része is, fölvesszük az adatokat, de én mindig megkérdezem azt is, hogyan történtek az utolsó napok, például el tudtak-e búcsúzni. És ezért törekszem a látogatásokra is, mert amikor az elhunyt otthonába lépek be, akkor a tárgyak, amik ott vannak, mind róla beszélnek, és ez is segít, hogy még közelebb kerüljek a gyászolók érzéseihez.

– Amikor egy halálesetről értesülünk, gyakran vagyunk bizonytalanok abban, hogyan is forduljunk a gyászoló felé. Mondani akarunk valamit, közben nem tudjuk, mit mondjunk…

H. I.: Beszéljünk bátran és őszintén arról, hogy zavarban vagyunk, vagy hogy félünk, hogy a vigasztalásunk nem jelent semmit. Leginkább azt szoktam javasolni, hogy amikor gyászolóval találkozunk, kérdezzük meg tőle, hogy mi esne jól neki. Lehet, hogy egyszerű, praktikus segítségre lenne szüksége ezekben a napokban.

– Amikor véget ér egy emberi élet, a hátramaradóknak számos dolgot kell elintézniük. Miben tud segíteni a temetkezési vállalat?

M. T.: Meggyőződésem, hogy a temetés és a temetéssel kapcsolatos ügyintézés szolgálat, és remélem, hogy azok is így gondolják, akikkel az elmúlt több mint negyven év során kapcsolatba kerültünk. Sok-sok éve Bajorországban járva láttam egy ábrát a hét diakóniai ágról, és azon a hetedik a temetés, a sírásás volt. Akkor kezdtem el mélyebben foglalkozni azzal, amit addig ösztönből igyekeztem végezni: hogy a családokkal való beszélgetésnél tudjak távolságot is tartani, ugyanakkor átéljem azt, hogy bár nekem ez a nyolcadik temetésem a héten, de nekik az elhunyt nagymama az egyetlen volt. Elkezdtem tanulmányozni a temetési liturgiánkat is, és meglepődve tapasztaltam, hogy a Prőhle Károly-féle Agenda [az evangélikus liturgikus szertartások rendjét tartalmazó könyv – a szerk.] a temetések kapcsán egy ma már durvának hangzó szóhasználattal él azzal kapcsolatban, mi a gyülekezet feladata akkor, amikor osztozik a másik fájdalmában: segíteni az elhunyt eltakarításában. Ez a szófordulat arra utal, hogy a halállal egy fizikai kényszer jön létre: ott van egy holttest, amiben sajátos önmegsemmisítő mechanizmusok lépnek működésbe. Van egy határidő, amin belül intézkedni kell, meg kell hozni a döntést például arról, hogy az elhunytat koporsóban temetjük el, vagy elhamvasztjuk. Negyven évvel ezelőtt falun az esetek nyolcvan százalékában mindenkit a saját ágyából vittünk el. Ott állt a család, sok esetben még a szomszédok is, illően felöltözve, égett a gyertya, esetleg imádkoztak, énekeltek. Az elhunyt – megint csak akkori szóval élve – kinyújtva, kiterítve feküdt az ágyán, felöltöztetve, az álla felkötve. Várták, hogy jöjjünk, és elvigyük. És utána jöttek a teendők: koporsóválasztás, a temetéshez szükséges kellékek megvásárlása, a temetés időpontjának egyeztetése, abban az időben még kilencven százalékban a papokkal, lelkészekkel. Ma már az esetek nagy többségében, nyolcvan-kilencven százalékban intézményi keretek között, kórházban, idősotthonban, hospice-ellátóban, elfekvőben következik be a halál, és a harmadik szereplő a család és a temetkezési szolgáltató mellett általában egy polgári búcsúztató. A temetések több mint a felénél már nem egyházi szolgálatot kérnek.

– Az elintéznivalók a megrázkódtatás közben feladatot, egyfajta kapaszkodót adnak a gyászolóknak, ami leköti a gondolataikat?

H. I.: Ezt nevezi a szakirodalom kontrollált szakasznak: amikor gyászolóként azt éljük meg, hogy még tehetek valamit azért, akit elveszítettem. Nem szabad alábecsülni ennek a jelentőségét. Szükség van erre is ahhoz, hogy valakit el tudjunk engedni, és valahogy másképp épüljön be az életünkbe az ő jelenléte. Direkt mondom így, hogy jelenléte, mert azt gondolom, hogy a halottaink velünk vannak, még ha nem is fizikailag megfogható módon, hanem a szívünkben.

– Visszakanyarodva a temetés kérdéséhez: a koporsós búcsúztatás vagy a hamvasztás a jellemzőbb manapság? Illetve arról is hallani, hogy némelyek hazaviszik a hamvakat…

M. T.: Ez érdekes kérdés, és nagy vitákat vált ki. A hamvasztásos temetések száma egyértelműen megnövekedett, most már hetven-nyolcvan százalékról beszélhetünk, főleg városi környezetben. Falun még előfordul koporsós temetés, főleg az idősebb elhunytak esetében, akik azt kérik, hogy a régen elhunyt házastársuk mellé helyezzék az ő koporsójukat is. Tapasztalatom szerint a gyász folyamatát jobban segíti a koporsós temetés, de értem, hogy sok minden szól a hamvasztás mellett, például kisebb a környezetre gyakorolt hatás, és súlyos százezrekkel olcsóbb, mint egy koporsós temetés. A városokban a sírhelyek száma is elég korlátozott, és elég borsos az áruk. Ugyanakkor egy urnafal úgy néz ki – bocsánat a szóhasználatért –, mint egy galambdúc. A halottak napi temetőlátogatást is sokkal személytelenebbé teszi, hogy ott van előttünk egy egész településnyi ember egy urnafalban. Azt pedig, hogy megengedett az urnák hazavitele, kifejezetten károsnak tartom a gyászfolyamat szempontjából. Abszurd történeteket lehet hallani: hazaviszik a hamvakat, mert úgy gondolják, hogy az egyszerűbb, praktikusabb, olcsóbb, aztán kiviszik az üdülőtelkükre, elássák a nagy diófa alatt. Aztán az utódok eladják a telket, jön az új tulajdonos, kivágja a diófát, és talál alatta valakit… És akkor beviszi az első temetkezési vállalathoz vagy plébániára, hogy ezt találta. Valamiért az arra illetékes törvényhozók nem merik meghozni azt a döntést, hogy megtiltsák az urnák hazavitelét.

– A végtisztesség fogalma, a hamvakhoz való méltó viszonyulás kérdése juthat erről az eszünkbe. Mennyire jellemző az, hogy konkrét kérések, instrukciók birtokában kezdik el a rokonok a temetési ügyek intézését, vagy inkább tanácstalanok, mert nem tudják, mit is szeretett volna az elhunyt?

H. I.: Sokszor hiányzik ez, mert amíg velünk van a szerettünk, nem merünk beszélgetni ilyen kérdésekről. Amikor a gyászcsoportvezetői képzésre jártam, akkor Singer Magdolna azzal kezdte, hogy elsőként a saját halálunkkal nézzünk szembe. Legyen egy „halálom esetén” mappám, írjam le, mi legyen velem, tegyek bele esetleg néhány levelet a gyerekeimnek. A mai társadalomban nincs jelen az a gondolat, hogy az életünk bármelyik pillanatában meghalhatunk. Eltávolítjuk magunktól a halált, és félünk tőle. Mint ahogy félünk attól is, hogy milyen lenne valakit az utolsó pillanatig ápolni, és lehetőség sem nagyon van erre.

– Könnyebb megbirkózni a szerettünk halálával, ha ott voltunk abban a pillanatban, mint akkor, ha egy telefonhívásból tudjuk meg?

H. I.: Azt gondolom, hogy könnyebb, másrészt a telefonhívásnál is attól függ, hogy erre fölkészültem-e. Az orvosok nem kertelnek, és el tudják mondani, hogy mennyi van hátra. Működik az a szolgáltatás is, hogy fölhívják a hozzátartozót, amikor már tudják, hogy néhány órán belül meg fog halni a szerettük, hogy jöjjenek, és búcsúzzanak el. Ennek is van jelentősége: hogy fogom a kezét, és ott vagyok az ő utolsó szívdobbanásánál, lélegzetvételénél.

M. T.: Még az előző kérdésre visszatérve: ezeknek a kérdéseknek a családban kellene elhangozniuk, és akkor talán kevesebb bizonytalanság lenne egy haláleset kapcsán, hogy mit is kell csinálnom. Ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy megváltozott a családmodell a száz vagy akár csak a negyven évvel ezelőttihez képest, amikor még együtt éltek a generációk. A generációk ma is találkoznak, az unokák elmennek a nagyszülőkhöz, csak a nagyszülők azt mondják, hogy „ó, nem akarom én a kis unokámat azzal terhelni, hogy kijöjjön velem a temetőbe”. Pedig szükség lenne arra, hogy a nagyszülők ne szemérmeskedjenek, hanem beszéljenek, a szülők kérdezzék a nagyszülőket, hogy mit szeretnének, vagy ha nem tudnak erről beszélni, akkor a nagyszülők legalább írják le egy papírra, mit szeretnének. Ritkán, de azért még most is előfordul, hogy leül velem szemben a család, és előveszik azt a kis kockás papírt, amire a nagymama még azt is leírta, hogy „a ruhásszekrény bal fölső polcán találjátok azt a ruhát, amibe engem öltöztessetek”.

– És ha a család helyzete nem engedi, hogy teljesítsék azt, ami ezen a kockás papíron szerepel?

M. T.: Teljesíteni kell-e az utolsó kívánságot? Ha egy mód van rá, akkor igen. Ugyanakkor ha anyagi, fizikai akadálya van ennek, akkor szerintem nem kell egy családnak abba belerokkanni, hogy mindenáron teljesítsék az elhunyt végakaratát. Senki más nem fogja ezt rajtuk számonkérni, mint a saját lelkiismeretük. És ha azt ők úgy tudják megélni, hogy „most erre volt lehetőségünk, és ez független a szeretetünktől”, akkor nem kell kőbe vésett dolognak tekinteniük.

– Mi következik a gyász folyamatában akkor, amikor már a temetés, a hivatalos búcsúzás is megtörtént? Szoktunk gyászévről beszélni. Ennek mi a pszichológiai háttere?

H. I.: Sokszor hallom a gyászolóktól, hogy csak a temetést éljék túl, utána könnyebb lesz. Ki szoktam ábrándítani őket. A már említett kontrollált szakaszban még tehetek valamit a halottamért, de utána már nem, és akkor szembesülök a hiánnyal, a fájdalommal, a dühömmel, az érzelmeimmel, a könnyeimmel. Akkor tudatosodik igazán bennem, hogy meghalt a szerettem. És ez nagyon fájdalmas szakasz. Az egy évet pedig azért szoktuk emlegetni, mert minden ünnepet meg kell élni a szerettem nélkül. Ezek nagyon fájdalmasak, de ha nem adunk ennek időt, akkor az még nehezebbé teszi a saját lelkünknek az útját.

M. T.: Mivel kistelepülésen élek, és a saját lakóhelyemen van a temetkezési szolgáltatásunk, sokszor találkozom a hozzátartozókkal később is. És volt, aki azt mesélte el, hogy nem tud kimenni a fürdőszobába, mert ott van még a férje fogkeféje az övé mellett. És arra kell egy év, amíg eljut oda, hogy most már abban a pohárban csak egy fogkefe van, hogy megtanul egy főre főzni, és így tovább. Sokan félnek ettől, mert azt gondolják, hogy az elhunyt szerettük emlékét sértik meg azzal, ha valamit megváltoztatnak, kidobnak, nem őriznek tovább. Persze egy csomó emléket meg kell őrizni, még tárgyi emléket is, de azért kell egy egészséges egyensúlynak lennie, hogy ne mindenről a szeretett személy elvesztése jusson eszembe.

H. I.: Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy meddig egészséges a gyász, és hol van az a határ, ahol már nem az életet szolgálja. Ahol megreked a gyász, ott megreked az élet is. Amíg érzelmileg, lélekben nem dolgozódik fel a helyzet, addig nem következnek belőle tettek sem. És van arra is példa, hogy valaki elhamarkodja a dolgokat, rögtön pakol, mintha a lelke siettetésével helyreállhatna az élete, pedig hát ennek is van egy ritmusa. Nem kell nagyon sietni, de az egy év tényleg fontos.

– Jöhet ez a sürgetés a külvilág felől is: mindenki azt várja a gyászolótól, hogy mikor lesz olyan, mint régen volt.

H. I.: De soha többet nem lesz olyan, mint előtte. Más lesz az élet, más lesz a hátramaradó személyisége is. Azt gondolom, Isten azért adta a gyászt is, a betegséget is, a nehézséget is, hogy mi megváltozzunk. Én se ugyanaz az ember lennék, mint aki most vagyok, ha nem mentem volna végig egy csomó veszteségen, mert Isten így formál bennünket. Vannak az életünkben nehézségek, fájdalmak, és vannak örömök. És ha hagyom megélni a fájdalmat a maga mivoltában, akkor képes vagyok egyszer csak örülni is, és meglátom az életnek az örömét, hogy Isten hogyan viszi tovább az életemet.

– Eddig folyamatosan arról beszéltünk, amikor az idős szeretteinktől búcsúzunk. És közben van, hogy valakit még gyermekkorában veszítünk el. Ildikó is átélt egy ilyen tragédiát.

H. I.: A pécsi nagymamám, aki meglehetősen nehéz körülmények között nevelt fel három gyereket – az államosításkor mindenüket elvették, a férje ebbe belerokkant, és meghalt –, mindig azt mondta, „egyetlenegy kérésem van Isten felé, hogy ne kelljen egy gyerekemet se elveszíteni”. Olyan jó, hogy ez neki megadatott, és itt vagyok én, akinek pedig nem. Valóban az a legfájdalmasabb, amikor valaki a saját gyermekét temeti. Nem ezt tartjuk az élet rendjének, hanem azt, hogy mi, szülők megyünk el előbb.

– Mi segített elfogadni azt, hogy életünk idejét az Úristen tudja, az utolsó pillanat idejét ő határozza meg, és ez nem a mi kezünkben van?

H. I.: Az a hitnek egy jó nagy próbája volt, amikor imádkoztam bent a gyerekek szobájában, míg a mentősök a konyhában Kristóf újraélesztéséért küzdöttek, és az imádságnak mégsem volt meghallgatása. Akkor azt mondtam, hogy soha többet nem imádkozom magamért. Amikor a gyermekem meghal, az valami iszonyatos fájdalom, és nem biztos, hogy valaha megértjük, miért történt, egyszerűen csak élünk ezzel a fájdalommal. De mégis élünk, mert az élőkért élünk, vagy magunkért élünk, vagy mert Isten „továbblök” életünk útján. Én elég sok megküzdési stratégiát láttam a családomban, nagymamám és apukám is ugyanilyen „küzdjünk, csináljuk” típus volt. Bennem is ott van ez, annak tulajdonítom, hogy ezt Isten adja. És mások példáján is látom, hogyan találják meg az életüknek az örömét, az értelmét a veszteségek közepette is.

– A Szentírásban milyen kapaszkodókat kapunk a gyászunk megéléséhez?

H. I.: Kikerestem néhány zsoltárt, amelyeknek a szerzői merik megélni a gyászt, a fájdalmat. A 22. zsoltár például azzal kezdődik: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Vagy a 88. zsoltárban is jól megragadható, hogy a sír mélyén nem dicsérjük Istent. A legnagyobb fájdalomban nem tudom ezt megtenni, de közben mégis Isten a kapaszkodóm. Merjünk zsoltárokat olvasni, segíthet a gyászunkban. Ugyanígy az irodalomterápia vagy a naplóírás is. Amikor Kristóf meghalt, akkor én is kaptam a barátnőmtől egy gyönyörű bőrkötéses füzetet, hogy írjak bele. Sokat segített, hogy amit nem mondhattam el neki élőben, azt elmondhattam így – s közben ezáltal valamiképpen Isten elé is vittem.

A beszélgetést vezette és a leiratot szerkesztette: Vitális Judit