Mózes-tábla, kötény, locsolókanna
A női lelkészségről szerveztek konferenciát
Hogyan vált a női lelkészség tiltott dologból előbb tűrt, majd támogatott, sőt napjainkra akár nélkülözhetetlennek tekinthető szolgálattá a Magyarországi Evangélikus Egyházban? És miért fontos a töltekezés a kiégés megelőzése szempontjából? Ezekről a kérdésekről beszélgettek azon a konferencián, melyet Megmaradó és új kihívások címmel – elsősorban, de nem kizárólag – lelkipásztornőknek szerveztek október 9-én a Magyarországi Evangélikus Egyház budapesti székházában.
Mózes-tábla, kötény, locsolókanna – ezek a szimbólumok köszöntek vissza a konferencia plakátjáról. Azt az összetett élethelyzetet voltak hivatottak megjeleníteni, melyben a lelkésznők a mindennapjaikat töltik. A szervezők, B. Pintér Márta, az egyház női missziói szolgálatának referense és Boda Zsuzsa országos elnökségi koordinátor álma egy lélekben és ismeretekben is gazdagító találkozási lehetőség megvalósítása volt.
A jelenlévőket – püspöktársai nevében is – Kondor Péter köszöntötte. „Szükségünk van arra az érzelemben gazdag, empatikus, a másikhoz odaforduló, gyengéd szeretetre, amivel Isten rajtatok keresztül megajándékoz bennünket” – hangsúlyozta a Déli Egyházkerület lelkészi vezetője.
Az áhítat alapigéjéül B. Pintér Márta Zsid 13,17-et választotta: négy kulcsszavához fűzött gondolatokat, és így beszélt az engedelmességről, a másikra vigyázásról, a számadásról és az örömről a lelkipásztori hivatással összefüggésben. „Figyeljünk egymásra, bátorítsuk egymást, legyünk támaszok!” – mondta zárásképpen a konferencia céljára is utalva.
A találkozó egyháztörténeti felütését Angyal-Cseke Csaba teológus, az Evangélikus Hittudományi Egyetem doktorandusza szolgáltatta. Meggyőződése, hogy a nők ordinációja előtt nem a történeti szükséghelyzet nyitotta meg az utat, hanem a lutheri tanítás kontextuális értelmezéséről volt szó. A reformátor ugyanis azt hangsúlyozta, hogy arra alkalmatlan személyek helyett nők is prédikálhatnak, és a tőle származó ordinációs liturgia szerint minden korban Isten akaratán múlik, hogy miképpen küld munkásokat az aratásba.
Az Elhívás, elutasítás, megerősítés – Élettörténetek az evangélikus lelkésznők első nemzedékéből című kötetben a Boda Zsuzsa – Angyal-Cseke Csaba szerzőpáros Bérczi Margit (1926–2024), Kinczler Irén (1928–) és Kovácsházi Zelma (1930–) élettörténetét és pályaképét adta közre. Mindhármukra igaz – mutatott rá Boda Zsuzsa –, hogy Isten kezébe tették az életüket, és áldott munkát végeztek ott, ahová az Úr állította őket, függetlenül attól, hogy viselhették-e a Luther-kabátot, vagy sem.
A panelbeszélgetésekben szintén személyes életutak kerültek a középpontba. Azok közül, akik a nyugdíjkorhatárt elérve a közelmúltban vonultak vissza az aktív szolgálattól, Karl Jánosné Csepregi Erzsébet és Luptákné Hanvay Mária válaszolt B. Pintér Márta kérdéseire. A középkorosztályt Horváth-Csitári Boglárka Flóra és Lindákné János Zsuzsanna képviselte, velük Boda Zsuzsa beszélgetett. A harmincas éveiben járó generáció helyzetéről Kárnyáczki Eszter és Pesti-Vincze Délia szólt Vitális Judit felvetései kapcsán.
A lelkészektől elvárnánk, hogy mindig jól legyenek, mert Isten mellett vannak, ez azonban valójában nem védi meg őket automatikusan a megfáradástól – vezette fel interaktív workshopját Wochna Marek. A mentálhigiénés szakember arról gondolkodtatta el a jelenlévőket, hogy miért fontos a töltekezés, és hogy miként tudják azt tudatosan beilleszteni a mindennapokba.
A lelkes, motivált munkavégzés hosszú távon akkor tartható fenn – ezzel együtt a kiégés úgy előzhető meg a leghatékonyabban –, ha az eszköztárunkban helyet kap a határhúzás, a nemet mondás, a priorizálás, a racionalizálás, a kóros teljesítménykényszer elengedése. A töltekezésre pedig azért van szükség, mert az olyan a munkavégzés szempontjából, mint a tábortűznek a levegő. Hiába van meg hozzá minden további kellék és feltétel – szikra, gyújtós, farakás, megfelelő helyszín, idő és körülmény –, levegő nélkül nem tud égni a tűz.
Kinek-kinek egyénileg kell felismernie, hogy számára mi jelenti a valódi töltekezést. Ami biztos: akkor tudunk tartósan megmaradni egy munkában, elköteleződni egy szolgálat mellett, ha időről időre van módunk legalább lélegzetvételnyi szünetet tartani benne. Az október 9-ei konferencia pont ezt adta a résztvevőknek.
