Még hetvenszer hétszer is

Egyedül kegyelemből, Isten bűnbocsátó szeretetéből van lehetőségünk és reménységünk az üdvösségre. Ám ha istenhitünkből nem fakadnak jócselekedetek, akkor kimaradunk Isten országából, amely nem egy földrajzilag körülhatárolt hely, hanem inkább állapot.

A mi egész életünk itt a földön ennek a két ellentétesnek tűnő igazságnak a feszültségében zajlik. Sokszor elbátortalanodunk, mert kételkedünk Isten mindent megbocsátó kegyelmében, ugyanakkor fájnak az elmulasztott alkalmak, amikor restek voltunk jót tenni másokkal. Az adós szolgáról szóló példázatban Jézus rendkívül szemléletesen tárja elénk azt a feszültséget, amelyet ­Isten megelőlegezett bűnbocsátó irgalma és a jócselekedetek szerepe gerjeszt a mi hívő életünkben.

A példázatbeli király Istent személyesíti meg. Az adós szolga, a szolgák mi, emberek vagyunk. Az adósság pedig a bűnre utal. A bűn gyökere az Istenbe vetett bizalom hiánya. Isten helyére törekszünk. Istent a magunk képére, önző elképzeléseink szerint akarjuk formálni. Magunkénak tulajdonítjuk azt, ami Istené.

Az őt megillető tisztelettel és feltétel nélküli bizalommal tartozunk neki. A törvényben kijelentette akaratát, amelyből kiderül: oly mérhetetlen nagy az Istennel szembeni adósságunk, hogy mi képtelenek vagyunk kiegyenlíteni a számlát.

A példázatban tízezer talentum adósságról van szó az első szolga esetében. Az ókori Keleten az abszolút értéket jelentette ez a szám. A megszámlálhatatlanságot példázza. Vagyis Istennel szembeni adósságunk megfizethetetlen. A törvény és igazság rendje szerint örökké tartó ítélet, büntetés járna nekünk. Egészen pontosan halál.

Bár a szolga fogadkozik „aki időt nyer, életet nyer” alapon, de nincs reális esély az adósság megfizetésére. És ekkor váratlant lép a király. Olyat, ami nem illik bele a törvény és az igazság rendjébe: megszánja adós szolgáját. Elengedi minden adósságát.

Isten sokkal többet ad annál, mint amennyit mi remélhettünk volna. Még mielőtt valamit is törleszthettünk volna mérhetetlen adósságunkból, Isten mindet elengedte. Kegyelmet nyertünk. Megbocsátott nekünk. Jézus Krisztus áldozata által nyertünk kegyelmet. Így élhetünk szabadon, emberhez méltón, hogy betölthessük teremtésbeli rendeltetésünket.

Még mielőtt valamit is törleszthettünk volna mérhetetlen adósságunkból, Isten mindet elengedte. Kegyelmet nyertünk.

A vertikális után lássuk a példázat horizontális dimenzió­ját is! Nekünk, embereknek nemcsak Istennel szemben mérhetetlen az adósságunk, hanem embertársainkkal és az egész teremtettséggel szemben is. Ember embernek farkasa. Istentől kapott méltóságukban alázzák meg egymást az emberek. Kizsákmányoló, önző módon élünk. Mindent magunknak akarunk.

A példázatbeli szolgatárs száz dénárral tartozott. Ez is nagy összegnek számított (egynapi munka bére volt egy dénár). De ez ledolgozható, visszafizethető adósság. A szolgatárs csak türelemért esedezett. A kegyelmet nyert, kegyelemből élő szolga azonban maradéktalanul érvényt akart szerezni a törvénynek és az igazságnak.

A kegyelemből élő nem akar a kegyelem rendje szerint élni, csakis a törvény szerint. Ehhez az emberhez eljött ugyan Isten országa, melynek életrendje a szeretet, a megbocsátás, ő mégsem akar az evangéliumi elv, Isten országának rendje szerint élni. Nem akar társai felé szeretettel, a megbocsátás készségével fordulni.

Szeretni azokat, akiket mellénk rendelt Isten, és megbocsátani nekik akár hetvenszer hétszer is: ezt nem lehet parancsra, előírásra teljesíteni. Ennek belülről, szívünk legmélyéről kell fakadnia, jeleként és gyümölcseként annak, hogy Isten országa már itt és most valóság az életünkben, és elfogadtuk az ő megelőlegezett kegyelmét.

Imádkozzunk! Istenünk! Áldunk téged szeretetedért, amellyel elfedezted megszámlálhatatlan vétkünket. Nem érdemeljük ezt a nagy kegyelmet, mert gonosz szolgáid vagyunk. Nem tudjuk egymás vétkét sem elhordozni, sem megbocsátani. Újítsd meg szívünket Szentlelkeddel, hogy tudjunk bűnbocsánatodból élni és egymásnak megbocsátani az Úr Jézus Krisztus által. Ámen.