Új nap – új kegyelem
Vasárnap (november 1.) Mert hatalma kiterjed a föld határáig. Mik 5,3b (ApCsel 1,8b; Mt 18,21–35; Róm 7,14–25a; Zsolt 143,1–11) Sokszor érezhetjük azt, hogy a világ nagy dolgai kicsúsztak a kezünk közül: béke és biztonság helyett háborúk, természeti katasztrófák sújtják az embereket. Nem mi idéztük elő ezeket, de nyomasztanak minket. Ilyenkor jó emlékezni arra, hogy Jézus hatalma nem ér véget ott, ahol a miénk. Eljut a föld legtávolabbi szegletébe. Nem kell nekünk mindent megoldanunk és mindent megértenünk. A feladatunk egyszerűbb: jót tenni ott, ahová állított bennünket, a többit pedig rábízni Jézusra. Így a hírek miatt nem kell összeroppannunk, sem megrémülnünk.
Hétfő (november 2.) Azért (Isten) rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból. ApCsel 17,31 (Zsolt 7,9a; 2Móz 32,15–20[21–24]; Jel 7,9–17) Az ítélet szó sokunkban feszültséget kelt. Pedig vágyunk az igazságra: arra, hogy a bántás és a ki nem mondott fájdalom ne maradjon következmények nélkül. Az ige azt tanítja, hogy lesz majd egy nap, amikor minden a helyére kerül. A bíró az a Jézus lesz, aki az életét adta értünk. Ezért nem kell rettegnünk. Halottak napján ez különösen vigasztaló: szeretteink nem a semmibe tűntek, hanem abba a kézbe kerültek, amely értük is megsebesült.
Kedd (november 3.) Bizony, őtőle, őáltala és őrá nézve van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen. Róm 11,36 (Ézs 40,28; Jón 1,1–16; 2,1; Jel 8,1–5) Hajlamos vagyok úgy élni, mintha minden szinte tőlem függene, és rajtam csapódna le: a család hangulata, a munkám sikere, mások véleménye. Ebbe teljesen belefáradok. Pál mondata fellélegeztet: minden őtőle van, őáltala áll fenn, és őrá nézve van. Az életem nem pusztán az én teljesítményem, hanem ajándék is. A sikerekért hálás lehetek, a kudarcoktól pedig nem kell összeroppannom, mert nem az én dicsőségemért áll a világ, hanem az övéért. Ha ezt felismerem, az élet könnyebb lesz. Egy rossz nap végén kimondhatom: Uram, rád bízom magam!
Szerda (november 4.) Jézus Krisztus mondja: Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek. Jn 16,22 (Zak 1,17b; Jón [3,10]4,1–11; Jel 8,6–13) Jézus nem tiltja meg, hogy szomorúak legyünk. Kimondja: most szomorúak vagytok. Keresztényként sem kell mindig mosolyognunk. Természetes, hogy szomorúak vagyunk, ha beteg egy hozzátartozónk, ha elveszítettük az állásunkat, vagy ha csak egyszerűen fáj valami. Jézus azonban a szomorúság mellé ígéretet is fűz: meglátlak titeket. Így az örömünk nem attól függ, hogy jól mennek-e a dolgaink, hanem attól, hogy Jézus velünk van. Ezt senki nem veheti el tőlünk, még a bajaink sem, még akkor sem, ha könnyes a szemünk.
Csütörtök (november 5.) Jézus Krisztus mondja: Mert senki sem ragadhatja ki őket [az én juhaimat] az én kezemből. Jn 10,28b (Mik 5,3a; Mt 7,1–5[6]; Jel 9,1–12) Néha bizonytalan vagyok: elég erős-e a hitem, nem fogok-e elbizonytalanodni, eltévedni? Gondoljunk egy kisgyerek kezére! Ha ő markolja meg a szüleiét, ijedtség esetén akár el is engedheti. Ha viszont a szülő fogja meg a kezét, nem csúszik ki belőle. Jézus ilyen kapaszkodást ígér: senki sem ragadhatja ki az övéit a kezéből. A hitünk hullámzik, de Jézus szorítása nem. És milyen jó, hogy nem csak rajtunk múlik a kapcsolat! Bátran bízzunk az ő kezében!
Péntek (november 6.) Oszd meg kenyered az éhezővel…! Ézs 58,7 (Mt 25,35; Mt 12,32–37; Jel 9,13–21) Az áremelések idején mindenki a saját pénztárcáját nézegeti, és ez érthető is. Mégis, ha jobban körülnézünk, mindig akad valaki, akinek kevesebb jut: a szomszéd néninek, az osztálytársnak, aki éhesen jön iskolába, a hajléktalannak a megálló mellett. Az Úr nem nagy gesztusokat vár tőlünk, hanem azt, hogy osszuk meg a kenyerünket. Elég abból adnunk, amink van. A kenyér mellé a figyelem is jár: egy kérdés, egy megállás. És ez Jézus szerint neki szól: „…éheztem, és ennem adtatok…” (Mt 25,35) Igen, ezekkel a tettekkel Jézushoz kapcsolódunk!
Szombat (november 7.) És íme, nagy földrengés támadt, mert az Úr angyala leszállt a mennyből, és odalépve elhengerítette a követ, és leült rá. Mt 28,2 (Zsolt 104,4; Jel 3,14–22; Jel 10,1–11) Mindannyiunk életében van valami, ami olyan, mint egy nagy kő: egy megromlott kapcsolat, egy régi konfliktus miatti bűntudat, félelem, amely nem hagy aludni. Húsvét hajnalán Isten elgördítette a követ. Nem azért, hogy Jézus kijusson, hiszen ő már feltámadt, hanem azért, hogy mások is lássák: nincs többé lezárt sír. Az angyal pedig leült rá, mintha azt mondaná: ez itt már nem akadály, hanem legfeljebb ülőhely. Isten néha markánsan beleszól az életünkbe, de nem azért, hogy összetörjön bennünket, hanem hogy újjászülessünk általa. Rá merjük bízni a köveinket? Ma el is kezdhetjük: mondjuk el neki, mi nyomja a szívünket.
