Isten vágyakozik utánunk

Van elég bajunk. A bibliai Jób alakja az emberi létezés talán legmélyebb kérdéseiről gondolkodik: „Az asszonytól született ember élete rövid, tele nyugtalansággal.”

Közös tapasztalatunk, hogy felgyorsult a világ, a hétköznapjaink tele vannak feladatokkal, és sokszor még a szabadidőnk is feszített, mert amikor végre magunk osztjuk be, hogy mikor mit csinálunk, annyi mindent szeretnénk belesűríteni. Az egy-egy konkrét dolog miatti stressz mellett ismerős számunkra az az állapot is, amikor hosszabb ideig érezzük készenlétben magunkat testileg és lelkileg is, mert aggódunk, mi hogyan alakul majd az életünkben.

A szorongás az egyik legnehezebb érzésünk, amellyel nap mint nap meg kell küzdenünk: rendben lesznek-e az anyagiak, egészségesek maradunk, avagy meggyógyulunk-e, milyen a kapcsolatunk a szeretteinkkel, lesz-e munkánk, sikerül-e majd helytállnunk az előttünk álló feladatokban…

Az emberi élet törékeny, Jób szerint szinte szánalmas; Isten előtt az ember nem sok mindent tud felmutatni, amitől őt a Teremtő értékesnek tarthatná. Mintha azt mondaná rezignált, hullámzó hangján: van elég bajunk, még előtted is számot kell adnunk a dolgainkról?!

Van élet a halál előtt? Általános tapasztalatunk az is, hogy ha jól csinálunk valamit, megdicsérnek, ha pedig mulasztunk, hibázunk, akkor annak következményei vannak, sok esetben leszidnak minket, megharagszanak ránk, büntetést kapunk. A mi magyar mentalitásunk talán sokszor inkább az utóbbiakra fókuszál: mi az, amit még nem értünk el, mi az, ami nem sikerült, mi az, amit elrontottunk.

Jób gondolataiban is megjelenik Isten haragja, amelyet a nyomorult ember úgysem kerülhet el. Ugyanakkor a vágyakozás is valami más perspektíva után, a reménység után. Hiszen nem lehet, hogy csak ennyiről szóljon az életünk, hogy kínlódunk, majd végünk! Mi értelme ennek? Az ember töredékességét és végességét feldolgozni minden élet kikerülhetetlen feladata. A létezés behatároltsága sokszor elviselhetetlen súlyú ismeret. Jób szemléli az őt körülvevő természetet, és azt kívánja: ahogyan a kivágott fa gyökere kihajt, bárcsak az ember is „feltámadhatna” saját bűnöktől és nehézségektől megterhelt életéből.

Oly messzire mennék… Jób eljut oda, hogy saját kilátástalan helyzetében, melyben nem tudja igazán, miért sújtják Isten csapásai, az egyetlen megoldás, amely változást hozhat, a kapcsolódás: „Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után.”

Mi sokszor nagyon jól tudjuk, mik a vétkeink, de gyakran csak az emberségünk súlyát érezzük elhordozhatatlannak, így ez a mi egyetlen kilátásunk is: Istennek válaszolni.

Isten vágyakozik az ember után. Ettől szebbet és megnyugtatóbbat aligha mondhatna nekünk valaki. Életünk talán leginkább megtartó érzése az, hogy akiket szeretünk, azok vágynak a társaságunkra, kíváncsiak ránk, és valós, minőségi időt akarnak velünk tölteni. Jób legmélyebb vágya a mi vágyunk is: hogy Isten is így érezzen irántunk.

Jézus pedig válaszol erre a vágyakozásra, amikor az atyai ház minket váró képével ad reménységet tanítványai­nak (Jn 14,1–3): „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van… És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.”

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, adj nekünk alázatos és nyitott szívet, hogy megértsük, a számadás nem fenyegetés, hanem szembenézés szavaink, cselekedeteink következményei­vel. Kegyelmed munkája, hogy ezzel együtt lehetőséget is mutatsz számunkra az életünk megváltoztatására. Megható az a tapasztalat, hogy te vágysz utánunk, vágysz a velünk való közösségre – add, hogy az utánad való vágyakozás felébredjen a mi szívünkben is, és ne akarjuk az életünket sem halálunk előtt, sem halálunk után nélküled élni. Ámen.

Jézus válaszol erre a vágya­kozásra, amikor az atyai ház minket váró képével ad reménységet tanítványainak: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek…”