Hetvenéves észrevételek, mai dilemmák
Konferencia nem csak az emlékezés jegyében
Krisztus ügyének szolgálata, az egyház iránt érzett felelősség nemzedékről nemzedékre öröklődik. Ez mutatkozott meg azon a konferencián, amelyet Dilemmák és észrevételek – Evangélikusok 1956-ban címmel tartottak október 19-én a Magyarországi Evangélikus Egyház budapesti székházában. Apropóját nem elsősorban a hetven éve zajlott forradalom és szabadságharc adta, hanem az, hogy néhány hónappal korábban evangélikus lelkészek egy szűk csoportja Észrevételek címmel megfogalmazta, milyen lépések szolgálhatnák az egyház megújulását.
Az Észrevételek című dokumentum aláíróinak leszármazottai és családtagjai a konferencián
A dokumentum tizenegy aláírója 1956. augusztus 28–30. között a Győr melletti Nagybaráton (ma Győrújbarát) Laborczi Zoltán helyi lelkész meghívására gondolkodott az egyház ébresztő szolgálatának aktuális kérdéseiről, egyúttal közös bűnbánatra hívta egyházunk népét. A mostani konferencia szervezői – Laborczi Géza nyugalmazott lelkész vezetésével – úgy gondolták, az Észrevételekben megfogalmazottak ma is megfontolásra érdemesek.
A konferencia résztvevői előbb megkoszorúzták az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírsorsú honvédelmi miniszterének, az evangélikus Maléter Pálnak az Üllői úti székház falán elhelyezett emléktábláját, majd Szemerei János elnök-püspök és Prőhle Gergely országos felügyelő mondott köszöntőt. Hangsúlyozták, hogy a nagybaráti találkozó résztvevőit jellemző felelős gondolkodásra ma is szükség van egyházunkban, hiszen egymás hite által épülünk. Jelenkori belső konfliktusaink, teológiai és világnézeti nézeteltéréseink kapcsán pedig az a kérdés, hogy tudjuk-e azokat úgy kezelni, hogy egyházunk testvéri közösség maradjon.
Jeszenszky Géza történész, korábbi külügyminiszter elmondta: korábban nem tudta, milyen fontos kérdésekről gondolkodtak egyházának kiválóságai 1956 nyarán. Eddig szégyellte, hogy voltak egyházunknak olyan képviselői, akik a katolikus békepapokhoz hasonlóan a kollaborációt választották. „Bár követ csak az vethet rájuk, akik hasonló helyzetben másként viselkedett. És itt vannak a leszármazottjai azoknak, akik másként viselkedtek” – nézett körbe a teremben.
Nem hiábavaló. Laborczi Géza azt a bibliai verset (1Kor 15,58) választotta áhítatának alapigéjéül, amely annak idején az édesapját néhány lelkész testvérének a megszólítására és egybehívására indította. Mint hangsúlyozta, szilárdnak és rendíthetetlennek lenni akkor is azt jelentette, ma is azt jelenti, hogy nem politikai elvárásokhoz, hanem a belső – felső – iránytűhöz kell igazítani az egyház életét. Az evangélium ügye mindig nehézségekkel terhelt pálya, de az érte való fáradozás és szolgálat ma sem hiábavaló – húzta alá.
Árnyék és parázs. Mirák Katalin történész, a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának elnöke korabeli források segítségével vette számba egyházunk saját 1956-os történetének legfőbb pontjait, tágabb kontextusba helyezve az őszi eseményeket.
Felelevenítette az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága 1956. július 28. és augusztus 4. között Galyatetőn tartott tanácskozásának körülményeit és eredményeit, összevetve őket a félreállítása okán akkor már évek óta visszavonultan élő Ordass Lajos naplóbejegyzéseivel.
Káldy Zoltánnak egy hálózati jelentését idézve úgy summázta mondandóját, hogy az egyházvezető egész működése 1956 árnyékában telt – mint ahogy a forradalom élménye is évtizedekig parázsként élt egyházunk emlékezetében is, és ébren tartotta a szabad és autonóm egyházi élet reményét.
Bátorság! Az Észrevételek harmadik pontja az evangelizáló igehirdetés céljáról és módjáról szólt. Előadásában Smidéliusz András kajárpéci lelkész emlékeztetett: az evangelizáció először is a másik ember Krisztushoz vezetése. Nemcsak hitébresztés, hanem a tanítás révén hitmélyítés is, valamint buzdítás a keresztény életre.
A felmerülő kihívások között az igazság relativizálását, az énközpontú világkép térhódítását, a csökkenő figyelmet, továbbá a kommunikáció leegyszerűsödését és radikalizálódását említette. Ilyen helyzetben az evangéliumnak a csendet, gondolkodást, önreflexiót, kiengesztelődést igénylő és ezekre hívó üzenetét megszólaltatni nem könnyű, de szükséges vállalkozás.
„A diktatúra szorításában a hit a reménység és a szabadság szigete lehetett, ma azzal küzdünk, hogy a jó hír információs zajban és fogyasztói közönyben kell, hogy megszólaljon” – mutatott rá Smidéliusz Gábor Deák téri lelkész. Technikai értelemben minden adott ahhoz, hogy hirdessük az örömhírt, azonban versenyezni kényszerülünk a szórakoztatóipari termékekkel. Az emberek nem teológiai vitákra érzékenyek, hanem olyan mikroközösségekre vágynak, ahol őszintén feltehetik kérdéseiket, meghallgatásra, odafigyelésre, támogatásra találnak – és ahol lefordítják a nyelvükre az örök üzenetet. Ez leleményt, kreativitást, bátorságot kíván ahhoz, hogy érthetően, világosan, új hangszíneket találva hirdessük az Úr szavát.
Megrekeszt vagy továbbvisz? Az ébresztő szolgálat felelevenedéséhez és egyházunk megújulásához önvizsgálat, bűnbánattartás és tisztulási folyamat szükséges – állapította meg az Észrevételek hatodik pontja. Ehhez kapcsolódott a konferencia Megújulás és önvizsgálat tegnap és ma című előadása. Fabiny Tibor nyugalmazott egyetemi tanár, irodalomtörténész, világi teológus a különféle megújulási mozgalmak kapcsán rámutatott, hogy milyen esetben vált az adott törekvés zárvánnyá, vagyis mikor vezetett elszigetelődéshez, és mikor szolgálta a közösség lelki megtisztulását, ébredését.
A hitünket ma fenyegető, közénk ma settenkedő nemkívánatos tévtanításokra és veszélyekre kell felhívni a figyelmet – idézte Karl Barth német teológust Fabiny Tamás nyugalmazott püspök, majd az Észrevételek hatodik pontjának néhány kulcsfogalmához fűzött kommentárt. Például az ébresztő szolgálattal összefüggésben óva intett attól, hogy abban kéjelegjünk, milyen tisztákká váltunk, és milyen mélyből jutottunk magasra.
Az önvizsgálat, a bűnbánattartás és a tisztulási folyamat kapcsán arra sorolt példákat, hogy milyen bűneink ellen kellene harcolnunk. Hangsúlyozta, hogy az egyháznak a ma kérdéseire kell választ adnia – és ehhez meg kell hallania azt is, hogy mit kérdez a társadalom. Végül aláhúzta, hogy mindezt az ige irányadó szempontjai alapján kell tenni, és mindent annak kell alárendelni.
Testvériségben. A délutáni előadások között elsőként Evangélikus fraternitás egykor és ma címmel Karl Jánosné Csepregi Erzsébet nyugalmazott lelkész és Csepregi András lelkész tartott előadást. A lelkésznő a reformáció koráig visszatekintve beszélt a laikus és a papi fraternitásról, olyan eseteket is felidézve, amikor a szolidaritás helyét árulás vette át. Családi emlékein keresztül a lelkészcsaládok egymás iránti gondoskodását is bemutatta.
Püspökeink és az országos felügyelő megkoszorúzzák Maléter Pál emléktábláját
A szekció második felében Csepregi András az édesapjának, Csepregi Bélának a leveleiből és a Sárszentlőrinci Evangélikus Egyházközség hirdetőkönyvéből olvasott fel részleteket. A Káldy Zoltánnal folytatott levélváltás az Észrevételek nyomán kibontakozott vitába engedett betekintést. A gyülekezeti hirdetőkönyv a forradalom leverését követő nehézségekről és a testvéri segítségnyújtásról tanúskodik: a sárszentlőrinci hívek élelmiszerrel és pénzadománnyal támogatták a nehéz helyzetbe került budapesti lelkészeket.
Nem lelkészként, hitvallóan. „A laikusok az egyház reprezentánsai a világban” – az Egyházak Világtanácsának 1954-es evanstoni (Egyesült Államok) nagygyűlésén megfogalmazott, az Észrevételek szerzői által is idézett gondolatból indult ki ifj. Zászkaliczky Pál gyülekezeti felügyelő.
Rámutatott, hogy a hitvalló laikusok helytállásáról kevesebbet tudunk, és ritkábban beszélünk. Felidézte a kántortanítók közösségformáló munkáját, valamint azt a veszteséget, amelyet a diakonisszaközösségek feloszlatása jelentett. A hitüket nyíltan vállaló világiaknak munkahelyi hátrányokkal, előmenetelük akadályozásával, gyermekeik továbbtanulási lehetőségeinek korlátozásával is számolniuk kellett. Az egyházi életben pedig idővel meghonosodott az a szemlélet, amely a szolgálatot a lelkészekre hagyta, a hívektől elsősorban csendes jelenlétet és támogatást várt.
Előadásának végén Zászkaliczky Pál hangsúlyozta: olyan emberekre van szükség, akik hétköznapi helyzetekben is vállalják hitüket, akiknek számára az Úr szava a döntő, és akik becsületességükkel, tisztességükkel is példát mutatnak.
Periférián, mégis autonóm módon. A rejtett ellenállás című előadásában Laborczi Dóra újságíró azt vizsgálta, milyen mozgástere marad az embernek, amikor a hatalom a közösségi és az egyházi életet is ellenőrizni kívánja. Három evangélikus lelkész, Botyánszky János, Sztehlo Gábor és a saját nagyapja, Laborczi Zoltán életútján keresztül bemutatta, hogy az ellenállás a nyílt szembefordulás mellett autonóm életterek létrehozásában is megnyilvánulhat: olyan közösségek építésében, amelyekben az emberek a lelkiismeretük szerint élhetnek és szolgálhatnak. A perifériára szorulás korlátozta lehetőségeiket, ugyanakkor a hatalmi központtól távolabb bizonyos szabadságot is kínált számukra.
A konferenciát záró áhítatban Lupták György a lelkésszé szentelésekor édesapjától kapott igét idézte fel: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11) Mint mondta, az egykor összegyűlt lelkészeket a különbözőségükben is közös hit és az evangélium hirdetésének ügye kötötte össze. Örökségüket nem elegendő évfordulókon felidézni: tanulni kell belőle, és keresni kell az egyház megújulásának mai lehetőségeit.
