Mi az igazság?

Amikor Pilátus kihallgatta, Jézus arról beszélt: ő azért jött el a világba, hogy bizonyságot tegyen az igazságról. Pilátus erre értetlenül azt kérdezte: „Mi az igazság?” Kérdésében ott feszült az az ősi tapasztalat, hogy ebben a világban az igazság ingoványos terület, ahol nehéz biztos pontot és közös nevezőt találni.

Az emberek éppen az egymástól merőben eltérő igazságelképzelések miatt feszülnek olyan gyakran egymásnak személyes és közösségi szinten. Lényegtelennek tűnő apróságokon is képesek késhegyre menő vitákat folytatni a családon belül is, vagy éppen a szomszédokkal. Szinte egymás nyelvét sem értik a különböző pártokhoz vagy a különböző felekezetekhez tartozók…

Miért van ez így? Mert az igazságot nagyon fontosnak tartjuk, viszont az emberi igazságoknak csak ritkán van közös nevezőjük. Pál apostol a mai igénkben éppen azt a problémát veti fel, hogy az emberek nem ismerték fel Isten igazságát, ezért a maguk igazságát igyekeznek érvényesíteni.

Az igazság az, hogy a legtöbb hívő a maga vallási teljesítményében bízik. Helyes és dicséretes dolog, hogy az ember a mindennapokban keményen dolgozik; hogy időt, figyelmet és anyagiakat áldoz azért, hogy elérje a céljait. Az emberek (és nem csak a katolikusok) ösztönösen úgy tartják, hogy az Istennel való kapcsolatban is működik, és eredményre vezet ez a logika. Úgy véljük, ha templomba megyünk, ha embertársainkkal jót teszünk, ha imádkozunk, ha adakozunk, ha Bibliát olvasunk, azt az Isten mind a javunkra írja valami mennyei osztálynaplóban.

A jócselekedetek érdemszerző voltát a középkori egyház nemcsak tanította, hanem a reformációt kirobbantó búcsúcédulák intézményét is erre építette fel.

Az igazság az, hogy emberi igyekezettel az üdvösség nem érhető el. Nem azért, mert az emberi igyekezet nem fontos, hanem mert az ember és az Isten közötti szakadék túl nagy. A távolság sokszorosan meghaladja azt a mértéket, amelyet teljesítménnyel és jócselekedetekkel át lehetne hidalni. Ugyanolyan reménytelen kísérlet, mintha egy másik csillaghoz szeretnénk elutazni űrhajóval. Ha álmodozik is ilyesmiről az ember, jelen tudásunk szintjén ez megoldhatatlan. A legközelebbi szomszédos csillag is olyan gigantikus távolságra van tőlünk, hogy az odautazás a mai technológiánkkal több ezer évig tartana.

A búcsúcédulákhoz kapcsolt ígéret már ott sántított, hogy az egyház szentnek tartott példaképei jócselekedeteikkel többletjót termeltek. Jól hangzott, hogy ők feltöltötték az egyház lelki kincsestárát, amelyet a búcsúcédulát vásárlók szabadon felhasználhatnak. Kár, hogy ebből semmi nem volt igaz.

Mi, protestánsok, a reformáció örököseiként a hitet helyezzük a középpontba. A teljesítménycentrikus gondolkodás viszont számunkra is kísértés. Ha a hitünkre mint emberi teljesítményre tekintünk, és ilyen értelemben próbálunk építeni rá, akkor zsákutcába fogunk jutni. Érdemszerző jócselekedetként sajnos a hit ugyanúgy nem működik, mint a bűnbocsátó cédula.

Az igazság az, hogy az üdvösség csak Krisztus által érhető el. Ahogyan nem tudunk eljutni más csillagokhoz, az üdvösségre – emberi úton – még inkább nem. A helyzetünk önmagában ugyan reménytelen, mégis van remény. A mi saját igazságunk útján sajnos nem tudunk Istenhez eljutni, az ő igazsága révén mégis megnyílt egy kapu. Ezt az igazságot hozta el nekünk Jézus Krisztus.

A mi saját igazságunk útján sajnos nem tudunk Istenhez eljutni, viszont az ő igazsága révén mégis megnyílt egy kapu.

Az üdvösséget a maga módján elérni szándékozó – egyébként példaértékű életet élő és igyekvő – gazdag ifjú szomorú távozása után Jézus így fogalmazott: „Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges.” (Lk 18,27)

A mi teljesítményünkért – a hitünket is ideértve – semmi nem illet meg minket. Az ő igazsága, a Krisztusban eljött irgalom és szeretet viszont még bennünket is felemelhet. Ebben bízhatunk.

Imádkozzunk! Urunk, Istenünk, szerető mennyei Atyánk! ­Segíts, hogy belássuk reménytelenségünket, de felfedezzük a Fiadban elhozott reményt is. Ámen.