Az éneklő hattyú

Mit keres Luther Márton társaságában a hattyú? A szimbólum mögötti történet – vagy inkább legenda – meglehetősen izgalmas, s a hitvallás és az éneklés évében, az Ágostai hitvallás benyújtásának ötszázadik évfordulójához közeledve különösen érdemes megismerkednünk vele.

Hagyományos holland polgári lakóház homlokzata a hattyúval (Amszterdam). Forrás: Wikipedia

A Luther Mártont jellemzően dolgozószobájában állva, lába mellett hattyúval ábrázoló képek sokunk számára ismertek. De miért éppen hattyú? Eszünkbe juthat, hogy Luther névadó szentjének, Toulouse-i Szent Mártonnak az attribútuma, a lúd lehet itt elrajzolva; vagy éppen arra gondolhat a szemlélődő, hogy a névrokon szimbólumához hasonlóan madárféle (ráadásul a lúdfélék családjába tartozó) járt a reformátor mellé is. A hattyú mindenesetre Lincolni Szent Hugó püspöknek (aki mellé beiktatásakor odaszegődött egy, s mindenhová elkísérte) és Szent Ludger püspöknek, a münsteri dóm építtetőjének is az attribútuma.

Nem véletlenül visszatérő szereplő ez a madár a keresztény művészetben. Hiszen mindenekelőtt – ha félretesszük Léda spártai királynő hattyúját, és kifejezetten a keresztény hagyományra összpontosítunk – Krisztusnak, az ő halálának és feltámadásának szimbóluma. Ez azon a közismert tényen alapszik, hogy a hattyú költöző madár, amely mindig visszatér. Ráadásul a középkorban a haldokló madár énekét is összefüggésbe hozták Krisztus szenvedésével. Hófehér tolla pedig tisztaságszimbólummá teszi, így előfordul, hogy Mária szüzességére is utalnak a megjelenítésével.

A lúd és a hattyú találkozása

Hogy megértsük, miért szerepeltetik a hattyút Luther Márton mellett, meg kell keresnünk, mint egy detektívnek, ennek a képi és irodalmi forrásait.

Az amszterdami úgynevezett Koepelkerk (evangélikus templom) hattyús kupoladísze. Forrás: Wikipedia

A nyomozás során legelőször is arra jutunk, hogy elhallgattatott lúdként Husz Jánosra (1369–1415), az előreformátorra szokás utalni, míg éneklő hattyúként Lutherre. Mire utal ez a metafora? A hagyomány szerint a huszita mozgalom vezetője megjósolta Luther Márton fellépését, amikor kivégzésekor, 1415-ben a következőt mondta: „Hodie anserem assatis, post centum annos cygnus venturus est, quem non poteritis assare”, azaz „a ludat ma ugyan megsütitek, száz év múlva azonban egy éneklő hattyú jön majd, akit nem égethettek meg”.

Husz így egyetlen lírai mondattal vagy még inkább prófétai jóslattal kifejezésre juttatta azt, hogy őt ugyan elhallgattathatják, de a reformáció győzedelmeskedni fog. A frappáns kifejezés ráadásul több szinten is jelentéshordozó, hiszen csehül a hus szó ludat jelent, s Husz János ténylegesen hivatkozott magára lúdként.

Nem véletlen hát, hogy a száz évvel később fellépő Luther ezt a próféciát magára vonatkoztatta, s több művében lejegyezte. Ezért ábrázolják a reformátort gyakran hattyúval együtt a 16. század második felétől kezdve (például a strümpfelbachi templom oltárán), és emiatt vált – Luther alakja nélkül is – a hattyú önmagában az evangélikus templomok „cégérévé”. Ezért találunk számos német és holland templom tornyának tetején is hattyút. Ardorf, Asel, Berdum, Marx, Middoge, Monschau, Victorbur, Westeraccum, Wittmund – néhány németországi helység, a teljesség igénye nélkül, ahol ilyen „hattyús” templom áll. Dániában Svanecke temploma rá a példa, Hollandiában Amersfoortban, Amszterdamban, Kampenben és Leidenben tűnhet a szemünkbe.

Túl a legendán

A leideni evangélikus templom egykori hattyús sisakdísze. Forrás: Wikipedia

Van azonban egy további érdekes momentuma ennek a hagyománynak, amelyről nem szabad megfeledkeznünk. Amint Báthory Orsolya rámutat egy tanulmányában, az előreformátornak tulajdonított jóslat valójában nem Husz János életében alakult ki: nincs nyoma a szövegnek a 15. században. Először lejegyezve és Husznak tulajdonítva Luther korában találkozunk vele, sőt nagyon úgy tűnik, hogy a jóslat legkorábban Luther Mártonnál volt olvasható német nyelven: tehát maga a szerző is a mi reformátorunk lehetett.

Luther és a hattyú párosítása tehát a 16. században alakult ki, részben tudatos marketingépítés eredményeképpen. Ennek következményeként elsősorban mint mottó rögzült, a képtípus maga későbbi, idővel aztán be is épült az evangélikus képi nyelv eszköztárába, annak állandó elemévé válva.

A metaforát megragadóbbá, delejezővé tette, hogy Luther korában a könyv- és képmáségetések is bevett eszközei voltak a közösségi ítéletek helyettesítő megjelenítésének. A máglya, amelyen éghetett könyv, vagy lehetett a helyettesítő kivégzés eszköze – amikor is nem magát az ellenséget, hanem a képmását pusztították el –, egyszerre idézte fel Husz János halálát, segítette a reformáció mögé állókat abban, hogy közösségként tekintsenek magukra, és kihatott arra is, hogy evangélikus identitásuk megerősödjön, miközben a másik oldal irányában az úgynevezett damnatio memoriae (a latin kifejezés szó szerinti jelentése: „az emlékezet elátkozása”) eszköze is volt.

Szakrális büntetés az égetés, amely igyekszik az adott személyt teljesen eltüntetni, kitörölni az emlékezetből – ez esetben sikertelenül. (Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy maga Luther is a nyilvános égetés bevált eszközéhez folyamodott: Wittenberg főterén elégette a pápai bullát.) Valóra is váltak Heinrich Heine szavai: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.” Míg Rómában „csak” Luther-bábot égettek 1519-ben, addig Angliában nemcsak a reformátor műveit égették el, de kihantolt protestánsokat is máglyára vetettek.

Maga Luther is ír egy magyar könyv­árus megégetéséről az 1524. november 17-ei, Nicolaus Hausmann-nak küldött levelében: „Azt hiszem, láttad Kaspar Tauber históriáját, az új bécsi vértanúét, akiről azt írják, hogy Isten igéjéért lefejezték és megégették. Ugyanez történt a magyarországi Budán egy Georg nevű könyv­árussal, akit maga köré feltornyozott könyveivel együtt égettek meg, igen bátran szenvedett az Úrért.” (Luther Válogatott Művei 7. – Levelek, Luther Kiadó, 2013, 396–397. o.)

Egybecseng ezzel, hogy egy 1521-es pamflet arról számol be, hogy a wormsi birodalmi gyűlés idején, amikor Luther műveit máglyára vetették egy őt ábrázoló képpel együtt, a portré sértetlen maradt. A csoda akkor csoda, ha megismétlődik: a következő évben Toruńban, később, 1634-ben Arternben, 1689-ben pedig Eislebenben menekült meg csodálatos módon egy-egy Luthert ábrázoló kép. 1706-ból egy Luther-Bibliáról értesülünk, amely a Moritzburg lelkészének házában pusztító tűzvészből került ki sértetlenül, de a hagyomány ismeri az éghetetlen Luther-ágy történetét is. Az üzenet egyszerű: sérthetetlennek a szenteket tartotta a keresztény hagyomány.

Az éneklő hattyú képe annyira Luther szimbólumává vált, hogy 1546-ban a reformátor temetésén Johann Bugenhagen a beszédében felhasználta a jóslatot, megismételve annak tartalmát.

A Szent Ulrik-templom Luther Mártont ábrázoló falképe (1717 körül). Forrás: Wikipedia

Tudatosság, tanulság

Ez az egyetlen s látszólag apró és jelentéktelen részlet – az éneklő hattyú Luther lába mellett –, ha közelebbről megnézzük, jól jelzi számunkra, hogy a reformáció korában mennyire tudatosan használták a művészetet, saját elemekkel és új ikonográfiai megoldásokkal egészítették ki az addig kialakult és rögzült művészi nyelvet, ráadásul egyes képi elemek jelentésváltozáson, -bővülésen estek át, sajátos evangélikus felhangot kapva.

Közben pedig szép: a győzedelmeskedő hattyú, mely még halálában is énekel, sőt akkor a legszebben. Hiszen a hiedelem szerint ezek a madarak életük nagy részében csendesek, de utolsó órájukban még elénekelnek egy gyönyörű dalt. Ennél a képnél találóbbat a legjobb kommunikációs szakember sem gondolhatott volna ki Luther Márton számára, aki hattyúénekével egyrészt az evangélium üzenetének fontosságát fejezte ki, másrészt éneklővé akarta tenni az egyházat. A reformáció ünnepekor talán ezt érdemes a leginkább megjegyezni s szívünkre helyezni (Zsolt 96,1–2): „Énekeljetek új éneket az Úrnak, énekelj az Úrnak, te egész föld! Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását mindennap!”