Új nap – új kegyelem
Vasárnap (november 8.) Igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Ef 4,3 (1Móz 13,8; Lk 17,20–24[25–30], Róm 8,18–25; Zsolt 44) A közösség, a rokonság, minden kapcsolat minőségi mércéje az, hogy a közöttünk lévő kötelék milyen. A kötelék rabságban tarthat, szoríthat, leláncolhat. Lehet, hogy a kapcsolat nem egyenrangú, felborulhat, és az egyik felet kedvezményezetté teszi. Ez esetben összeveszünk. Ez akár egy életre megsebezhet bennünket. Szétszakadunk, mert az egyikünk veszít, a másik pedig nyer. Vagy a kötelék valóban összeköt, kapcsolatot épít, kiegyensúlyoz, win-win helyzetet eredményez. A Lélek egysége, Isten belső lényege, Isten szeretete gyógyít. Gyümölcse a békesség, a sebek, sérelmek begyógyulása, a megbánás és a megbocsátás képessége.
Hétfő (november 9.) Bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud. 1Jn 3,20 (Zsolt 90,8; 1Móz 33,1–4[5–7]8–11; Jel 11,1–2) Isten ismeri a sebeinket. Ismeri azokat a sebeket, amelyeket másoktól kaptunk, amelyek fájnak, sajognak, és ezért indulatot, haragot, vádat szülnek a szívünkben irántuk. A mi szempontunkból nézve jogosan ítéljük el azokat, akik bántanak. Isten ismeri azokat a sebeinket is, amelyeket mi magunk okoztunk magunknak azáltal, hogy másokat megsebeztünk. Ezek is fájnak, és vádolnak minket. De Isten nagyobb a mi szívünknél, a jogos haragunknál és a vádló lelkiismeretünknél is. Ő mindent tud. A teljes összefüggést látja, ismeri. Mindenki fájdalmát és mindenki gyógyulni vágyó szívét. Isten mindent tud. A gyógyulás útját is.
Kedd (november 10.) A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel. ApCsel 13,52 (Zsolt 31,25; Ézs 57,17–19[20–21]; Jel 11,3–14) Mivel van tele a szíved? Hogyan tekintesz az előtted lévő napra, hónapra, évre? Remény vagy lemondás? Öröm vagy fájdalom? Szentlélek vagy a félelem lelke? Melyiket választod? Azt mondják, az áldozat az, akinek a lehetőség probléma. A mester az, akinek a probléma lehetőség. Hozzáállásunk nagyban meghatározza azt, hogy mivel lesz tele a szívünk. Az vagy, amire, akire nézel – írta egykor Gyökössy Endre. Ha a bajra nézel, bajjal telsz meg. Ha Jézusra nézel, Jézussal telik meg szíved. Te választasz.
Szerda (november 11.) De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem! Mik 7,7 (Mt 7,8; Zak 8,11–17; Jel 11,15–19) Várom őt. Türelemmel, kitartóan. Ha kell, évekig. Hisz a remény hal meg utoljára. A reménység nem szégyenít meg. A reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé. A remény tovább lát, ellát Istenig. Akkor is, ha a mostban nem látom őt. Ha most minden ellene mond is annak, ami a kárpiton túl van. Ha ez az élet nem szép, akkor is látom, hogy az élet szép. Mert Isten van benne. Mert Isten van bennem, és ő hallja szívem dobbanását, hangját. Várom őt, aki már itt van. Már látom is őt…
Csütörtök (november 12.) Megfontoltan járj, amikor Isten házába mégy! Többet ér, ha hallgatva járulsz oda… Préd 4,17 (Mt 5,24b; Lk 9,51–56; Jel 20,1–6) Imáink belőlünk szólnak. Ilyenkor bentről kifelé kommunikálunk. Sírunk, panaszkodunk, bánkódunk, kérünk, könyörgünk, hálát adunk, magasztalunk: megosztjuk Istennel azt, ami bennünk van. Az ima dinamikájának másik oldala, amikor hallgatunk. Nem szólunk, csak figyelünk. Kinyílunk, hogy kintről befelé is meginduljon a kommunikáció. Hogy Isten is szólhasson hozzánk. Hogy megoszthassa velünk azt, ami benne van. Hogy rezonálni tudjon a lelkünk őrá. Ez a csend szimfóniája.
Péntek (november 13.) Ő [Jézus] pedig így válaszolt [szüleinek]: Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem? Lk 2,49 (1Kir 8,29a; Jn 18,10–11; Jel 20,7–10) A hely, ahol a csend szimfóniája teret kaphat. Ahol otthon van a lelked. Ahol érteni, érezni kezded az Élet lényegét. Ahol leülhetsz és lenyugodhatsz. Ahol az oltárkép Jézusa élővé válik, és rád néz. Szelíd szeme megért. Átszúrt keze megérint. Elringat, átölel, felráz, bátorít, lelkesít, tettre hív, és elküld, hogy másokat is idehívj. Te tudtad, hogy Atyád házában kellene lenned? Itt otthon vagy az életedben.
Szombat (november 14.) Legyen velünk Istenünk, az Úr, ahogyan őseinkkel volt. 1Kir 8,57a (ApCsel 13,32–33; 1Pt 3,8–17; Jel 20,11–15) Szívünk legfőbb vágyát tárja Isten elé Salamon a templomszentelési imádságában. Légy velünk, Isten! Úgy, ahogy őseimmel voltál. A dédmamámmal, a nagyapámmal, a szüleimmel, családfám általam nem is ismert tagjaival. Ahogy mindig. Egykor és most. Meg a jövőben is. A gyermekeimmel, az unokáimmal. Immánuel – velünk az Isten. Ez nem ígéret. Ez valóság. Ez jelenlét. Az Örökkévaló, a Létezés, a Jelenlét jelen van életünkben. Ez nem csak vágy. Ez tény. Elhinni, hogy ez így van: az más kérdés. Az rajtunk múlik. Az már a mi feladatunk, hogy felkészítsük magunkat arra, hogy benne éljünk. Az Isten is arra vár, hogy valósággá legyen számunkra: én bennetek, ti énbennem.
