Ügynöklista

Az előzetes hírek szerint hamarosan nyilvánosságra hozzák a kommunista diktatúra időszakához köthető teljes ügynöklistát, mintegy hatvanezer névvel. Felemás érzéssel hallgattam ezt a bejelentést. A rendszerváltás után harminchat évvel megkésettnek tűnik ez az intézkedés, de bizonyos lépések megtétele késve is jobb, mint ha soha nem történne meg.

Képünk illusztráció, Forrás: Fortepan.hu

Ez a téma négy évtized távolából is joggal korbácsolja fel az érzelmeket, hiszen a diktatúrától a társadalom nagy része szenvedett. Sokakat bebörtönöztek, kitelepítettek, méltánytalanul hátrányba szorítottak, értékes emberek elől elzárták az előrelépés útjait. A sebek sokaknál nehezen gyógyulnak, és még a leszármazottaikra is hatással vannak.

Fontos leszögezni, hogy a diktatúrát nem az ügynökök működtették. Felhasználták (sok esetben kihasználták) őket, hogy a veszélyesnek tekintett körökből belső információkhoz jussanak. A kommunista diktatúrák paranoiás módon féltek minden uralmukra veszélyes közösségtől és embertől. Az egyházak más ideológiai alapon állnak, ezért a szemmel – és füllel – tartásukra kiemelten nagy erőket mozgósítottak. Tudományos alapossággal feltérképezték azokat, akiktől fontos információkat reméltek, majd válogatott módszerekkel (kéréssel, ígérgetéssel, fenyegetéssel, zsarolással stb.) rávették vagy rákényszerítették őket az együttműködésre. Szigorú titoktartás mellett bizonyos rendszerességgel jelentést kellett írniuk, vagy a tartóik akár házhoz is mentek az információkért.

A régi rendszer utolsó évtizedének közepén, 1982–1987 között jártam a teológiára. A titkosszolgálatok munkájáról szinte semmit sem tudtam, de hogy minket is éberen figyelnek, annak bizonyos jeleit érzékeltem. A feleségemmel ebben az időszakban ismerkedtünk meg, és mivel ő az ország másik végén élt akkor, levélben tartottuk a kapcsolatot. Egy idő után rájöttünk, hogy a leveleinket mások is olvassák, mert volt, hogy a borítékból eltűnt a melléklet, vagy ügyetlenül zárták vissza, és a levélpapírt is beragasztották a borítékba…

Egyszer egy ifjúsági hétvégére mentem Oroszlányba, ahová elhívtam magammal Rusznyák Dezsőt, aki ösztöndíjas volt akkor a budapesti teológián. Másnap, hétfőn reggel Selmeczi János otthonigazgató úr elkapott a folyosón, és leteremtett, mert visszahallotta az Állami Egyházügyi Hivatalból, hogy miket beszélt ott az ösztöndíjas, és hogy nekem miért kellett őt oda elhívnom…

A titkos informátorokat a legtöbb ember árulónak tekinti, mert érzékenyek vagyunk arra, ha a személyes életünkről, a szavainkról és a gondolatainkról valaki a tudtunkon kívül beszél egy harmadik személynek. Különösen, ha azt még fel is használhatják ellenünk. Ügynököt és ügynököt mégsem lehet egy lapon említeni. Voltak olyanok, akik politikai szimpátiából támogatták a rendszert, és olyanok is, akik az érvényesülésük reményében működtek együtt. Voltak, akik a szolgálatuk szabadabb végzését remélték, és voltak, akik az aláírás pillanatában megbánták, és nem írtak egyetlen jelentést sem.

A legtöbben szenvedtek ebben a szerepben, mert nem önként jelentkeztek, hanem így-úgy belekényszerítették őket. Nyomasztó lehetett ez a titkos fogság, amelyből nem nagyon lehetett szabadulni, miközben a lelkiismeret-furdalás többeket fel is emésztett.

Hálás vagyok azért, hogy a mi egyházunk huszonöt éve komolyan hozzáfogott a kommunista idők egyházunkat érintő ügynöktörténeteinek feldolgozásához. Töredelmesen bevallom, hogy az egyházi ügynöktörténetek feltárását támogattam, de a széles nyilvánosság elé tárását, a Háló kötetek megjelentetését és terjesztését én nem tartottam jó ötletnek. Részben személyiségi jogi okok miatt. Egyrészt az első kötetekben szereplők akkor már nem éltek, és nem lehetett őket megkérdezni. Másrészt a szabad világból a diktatúrába visszanézve nem látjuk már az egykori kényszerpályákat, ezért fals következtetésekre juthatunk. Harmadrészt mások szégyenének a nyilvánossá tételét is problémásnak tartottam.

Luca Giordano: A részeg Noé (a 17. század második fele; magángyűjtemény)

Amikor a bibliai Nóé az özönvíz után lerészegedett, és a sátrában mezítelenre vetkőzött, az egyik fia, Hám meglátta, és elmondta ezt a testvéreinek. Sém és Jáfet ekkor a ruhát a vállukra téve háttal mentek be, és diszkréten letakarták apjuk szemérmét – olvashatjuk Mózes első könyvének 9. fejezetében.

Az egyházi tényfeltárást végző hittestvéreinknek mindenképpen nagy köszönettel tartozunk. Munkájuk során ők nem száraz érintetti névsort közöltek, hanem ezt az érzékeny témát körültekintően, több oldalról megvilágítva, árnyaltan mutatták be.

Remélem, hogy az országos ügynöklista nyilvánossá tételével végre lezárul az a korszak, amelyben évtizedeken keresztül minden rossz okaként farizeusi módon a főbűnösnek kikiáltott ügynökökre mutogattak. Remélem, hogy mihamarabb eljutunk innen Sém és Jáfet diszkrét mozdulatáig. 

A szerző a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke