Üvegablak
Valahogy úgy kora délután lehetett. A teológiai konferencia délelőtti sűrű előadásai után hosszabb ebédszünet következett, hogy aztán délután is sűrű szekciókban folytatódjon a program. Jól jött a szusszanásnyi szünet, mivel nagyon szeretek Kolozsváron lenni.
Szeretem a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet ódon falait, a dinamikusan fejlődő belváros pezsgését és a lépten-nyomon megbúvó magyar emlékek sorát. Szűk egy órám volt még, s ha már ott vagyok, nem akartam haszontalanul tölteni az időt, úgy döntöttem, sétálok egyet a központban.
Miután a családom épp a Házsongárdi temetőt járta híres magyarok emlékét kutatva, egyedül indultam útnak, és akarva-akaratlanul a Szent Mihály-templom felé vezettek lépteim. Fiatalon jó párszor járhattam már benne, de valahogy nem tudtam felidézni a belső teret, így komoly elhatározásra jutottam: valahogy bejutok a gyönyörű templomba.
Legnagyobb meglepetésemre nyitott ajtó fogadott, s még fizetnem sem kellett, hogy beléphessek. S ezzel az is biztossá vált, hogy most nem turistaként, hanem hívő keresztyénként fogom átlépni a küszöböt, és nem egy emberek alkotta csodálatos épületbe, hanem Isten házába lépek be. S ezt Isten is nagyon hamar tudtomra adta, mert a verőfényes tavaszi nap nem maradt a templomon kívül, ahol csak tudta, áttörte az öreg falak csendjét, és a gyönyörű ólomüveg ablakokon keresztül fantasztikus képek tárultak elém.
A magyarságom, a keresztyénségem, az identitásom ezernyi arcképe ragyogott az üvegablakokon. Hirtelen egy „meseország” tárult fel előttem, s mivel egyedül voltam a templomban, még inkább magával ragadott a látvány.
Nem tudnám pontosan visszaidézni az alakokat, a neveket, hogy kiket ábrázolnak az üvegablakok, pusztán a színek játéka, a templom csendje meg az újra és újra visszatérő három szín maradt meg a szívemben. A piros, a fehér és a zöld harmóniája. S talán még ki is mondtam magamban az egyszerű mondatot: „Otthon vagyok…” Idegen országban, más nyelvet beszélő emberek tengerében, más kulturális közegben, mégis otthon. Mert az otthon nekem ott kezdődik, ahol magyar szót hallhatok, ahol a keresztyénség kétezer éves múltjában megpihenhetek, és ahol evangélikus identitásomat nem kell véka alá rejtenem. S ahogy ezen tűnődtem, arra jöttem rá, hogy én most egyszerre vagyok Kolozsváron magyar, a katolikus templomban protestáns és a zömében református konferencián evangélikus…
A templom üvegablakai ezernyi színben ragyogtak, és ahogy csodáltam őket, arról meséltek, hogy én is így ragyoghatok, ha engedem. Alapjában véve egy szürke ember, akin ha átragyog a fény, hirtelen minden megváltozik.
Visszatekintve arra a folyamatra, melyben egyházunk evangelizációs és missziói bizottsága megalkotta a Missziói látás című dokumentumot – melynek pontjairól az elmúlt hónapokban cikksorozatot olvashattunk az Evangélikus Élet magazin hasábjain –, a legnagyobb vitákat épp az utolsó, a kilencedik pont generálta. Erőforrás-e evangélikus egyházunkban a sokszínűség? Vagy az uniformizálódás lenne inkább az ildomos? Komoly beszélgetések, mély eszmecserék árán érleltük ki végül azt a pár mondatot, amely bekerülhetett bizottságunk alapdokumentumába. Nem könnyű szöveg, de ahogy útnak indultam a Szent Mihály-templomból a protestáns teológiai intézet épülete felé, ez a kilencedik pont jutott eszembe: „Meggyőződésünk, hogy egyházunk hitvallásos egysége és a magyarországi evangélikus tradíció sokszínűsége Istentől kapott adottság, amely lehetőséget teremt az egyház peremén lévők változatos megszólítására és az egyház küldetésének sokoldalú megjelenítésére a társadalomban.”
Adottság a sokszínűségünk! Adottság, hogy tótok vagyunk, meg svábok meg magyarok meg vendek. Adottság minden tradíció, minden gyülekezeti valóság, minden kulturális sokszínűség! Adottság, amelyet Isten használni akar. És tud is, ha engedjük. Ha engedjük, hogy átragyogjon rajtunk fénye!
