Hozzátenni egy hangot a harmóniához
Baji Csaba a Kaposvári evangélikus kórus szolgálatáról
A hitvallás és az éneklés évében indított sorozatunkban egyházzenészeket kérdezünk. Ez alkalommal Baji Csabával, a Kaposvári evangélikus kórus karnagyával beszélgettünk az énekkar repertoárjáról, az ökumenéről és a közös éneklés öröméről.
– A Kaposvári evangélikus kórus 1997-ben alakult. Ön mikor csatlakozott hozzá?
– 2010 körül. Hricó Iván kántorral egy másik kaposvári kórusban énekeltünk együtt. Annak az átalakulása után elmentem az evangélikus kórus adventi koncertjére, és annyira megtetszett a hangzásuk, hogy megkérdeztem Ivánt, csatlakozhatnék-e. Bariton vagyok, így amikor kellett, basszust, máskor tenort énekeltem. A kórust alapító Vönöczky Gábort akkor még nem ismertem, később azonban szoros barátság alakult ki közöttünk, többnyire egybevágtak a gondolataink, elképzeléseink.
– Katolikusként mit jelent önnek, hogy evangélikus énekkar tagja?
– Nekem ez kezdettől teljesen természetes. Amikor az istentiszteleten énekelünk, figyelem a prédikációt, és fel sem merül bennem, hogy katolikusként ülök ott. Mindig azt nézem, kihez fordul a felekezet: Jézushoz. Azóta Luther Márton teológiájával és zenei tevékenységével is sokat foglalkoztam. Természetes, hogy egyik vasárnap a katolikus templomban veszek részt a szentmisén, máskor pedig az evangélikus templomban szolgálok. Mindkettő feltölt lelkileg.
– 2021-ben vette át a kórus vezetését. Hogyan lett az énekesből karnagy?
– Gábor a betegsége miatt lemondott a kórusvezetésről, és felmerült, hogyan tovább. A következő próbán a többiek azt mondták, hogy nekem kell folytatnom. Hatalmas megtiszteltetésnek éreztem. Zeneiskolában hat évig tanultam zongorázni, és a családi örökségem is hozzásegített a zenei fejlődésemhez, hisz édesapám kántor volt, ő plántálta belém, hogy otthon érezzem magam az egyházi zene világában. A kórusvezetés komoly, áldozatos munka, de nem kötelességként élem meg: a zene szeretetéből végzem.
– Mi határozza meg a kórus repertoárját?
– A kezdetektől mintegy háromszázhatvan művet tanult meg a kórus. Szinte nincs olyan énekünk, amelyet ne tudnánk istentiszteleten elénekelni. Zsoltárok, régi egyházi énekek, Bach-feldolgozások, Szokolay Sándor-művek és Taizé-énekek egyaránt szerepelnek a repertoárban. Olyan dallamokat keresek, amelyeket a gyülekezet első hallásra be tud fogadni. Előfordul, hogy az egyik versszakot a kórus, a következőt a gyülekezet énekli, így őket is bevonjuk az éneklésbe.
– A kórus mellett más zenei közösségek is működnek a gyülekezetben.
– Igen, van egy kamaraegyüttesünk, és működik a Lélekvár is, amely ifjúsági könnyűzenét játszik. Különleges, hogy egy gyülekezeten belül ennyiféle zenei megszólalás van jelen. Hegedűs Gábor lelkész kérésére a kórus minden hónap harmadik vasárnapján szolgál az istentiszteleten, a nagy ünnepekre pedig az ünnepkörhöz illő énekekkel készülünk. Kiemelt alkalmaink az adventi fellépések és az Ars Sacra fesztivál keretében adott koncertünk. Évek óta részt veszünk Csurgón a Somogy-Zalai Egyházmegye találkozóján és az országos evangélikus kórustalálkozókon. Más gyülekezetek is hívnak bennünket vendégszolgálatra, ezeknek mindig örömmel teszünk eleget.
– A kórus létszáma az évek során csökkent. Mennyire sikerül megszólítani a fiatalabb nemzedéket?
– Az utánpótlás nehéz kérdés. Voltak fiatalok, akik eljöttek egy-két próbára, de aztán elmaradtak. Többnyire arra hivatkoznak, hogy nincs idejük hetente másfél órát közösen énekelni. Pedig aki ráérez a közös éneklés szépségére, az megtapasztalja, milyen felemelő a saját hangját hozzátenni egy gyönyörű harmóniához. Van egy kitartó magunk, amelynek több tagja még abból az ifjúsági közösségből érkezett, amelyből a kórus alakult. Ha nem tudunk négy szólamban énekelni, éneklünk háromban, de nem hagyjuk abba.
– Milyen helyet foglal el az ön életében a kórus?
– Ezt nehéz szavakba öntenem. Ha egy héten nincs próba, már hiányzik. Ha a lelkész azt mondja, hogy énekeljünk, én mindig nyitott vagyok rá. Egy-egy új művel órákat tudok foglalkozni: öt-hat változatot is átnézek, és ezekből alakítom ki, hogyan szólaltassuk meg. Bence Gábor egyszer megkérdezte, kitől tanultam vezényelni. Mondtam, hogy senkitől. Hála Istennek, megkaptam azt a talentumot, hogy hallom, miként szólnak együtt a szólamok, hol kell visszavenni, mit kell megerősíteni. Igyekszem élni ezzel az ajándékkal.
