Irgalom a törékeny valóságban

Az elmúlt évtizedekben egyre világosabban látszik, hogy a válás nem csupán társadalmi jelenség, hanem egyházi valóság is: gyülekezeteink tagjai között is jelen van. Sokáig mégis az elhallgatás, a tabusítás és a bizonytalanság kísérte. Az evangélikus egyház második alkalommal rendezi meg az elváltak lelkigyakorlatát, új hangot hozva, új lehetőséget kínálva: nem feloldani akarja a válás súlyát, hanem Krisztus irgalmának fényében segít értelmezni és hordozni. A lelkigyakorlat vezetőivel, Heinemann Ildikó és Rihay Szabolcs lelkészekkel, mentálhigiénés szakemberekkel beszélgettünk a kezdeményezésről és a válás traumájáról.

„A párkapcsolati krízisek és a válás kapcsán az egyház nagyon sokszor beleragadt egy törvényeskedő gondolkodásmódba” – fogalmaz Rihay Szabolcs lelkész, utalva arra, hogy miközben a házasság teológiai ideálja világos („Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza!” – Mk 10,9), az emberi élet törékenységével általában nehezen tudunk mit kezdeni. 


A lelkigyakorlat nem a szentírási tanítás relativizálására törekszik, hanem arra, hogy az evangélium egészét megszólaltassa. Rihay Szabolcs hangsúlyozza: „Nem azt akarom mondani, hogy a válás jó, vagy nem nevezhető bűnnek, hanem azt szeretném kiemelni, hogy Jézus minden ember mellé odaállt, és irgalmas választ adott a számára.” Ez a perspektíva nem elméleti megközelítés, hanem egzisztenciális tapasztalat. „Jézusnak mindenkihez van egy jó szava, egy irgalmas szava, egy megbocsátásról szóló szava. Ő nem hagyja magára az embert, hanem felemel, átölel, megtart.”

A lelkigyakorlat egyik alapvető célja, hogy a jézusi irgalom ne pusztán tudás maradjon, hanem belsővé váló, megélt valósággá váljon azok számára, akik a válás terhét hordozzák.

Gyászfolyamat és lelki út. A szakítás nehézségét megélők egyik fontos felismerése, hogy a válás nem csupán egy döntés vagy jogi aktus, hanem mélyen átformáló lelki folyamat. Heinemann Ildikó ezt így fogalmazza meg: „A válás is egy gyászfolyamat, amelyben megjelenik a sokk, az értetlenség, a harag, a csalódottság, majd idővel az elfogadás is. Bár ezek a szakaszok nem mechanikusan követik egymást, mégis jól kirajzolódik az a belső út, amelyen az elvált ember végigmegy.” A lelkésznő arra is kitér, hogy ez a folyamat a hívő ember számára sokszor még összetettebb. „Keresztényként nehezebb ezzel az élethelyzettel megküzdeni, mert az ember nem ezt várta önmagától, és úgy érzi, talán a közösség sem. Innen fakad az a belső feszültség, amely az érzelmeket is megkérdőjelezi. Pedig lehetek haragos, elveszthetem a bizalmamat – mindez megtörténhet velem.” 


A válás nem csak a házastársi kapcsolat elvesztését jelenti. Sok esetben egy egész kapcsolati háló szétesik: „Nem egyszerűen a másik embert veszítjük el, hanem akár egy egész családot, barátokat, közösségeket is. Az elengedés ezért nem egyetlen lépés, hanem hosszabb folyamat, amelyben az ember fokozatosan tanul meg újra szabadon kapcsolódni” – állapítja meg a lelkésznő.

Heinemann Ildikó az istenhit kérdéséről is szól: „Érdekes módon a tapasztalat azt mutatja, hogy a krízishelyzet nem feltétlenül gyengíti a hitet, hanem inkább erősíti. A bizalom ugyan megrendülhet az emberi kapcsolatokban, de éppen ez a törékenység nyithat új teret az Istenbe vetett bizalom számára.”

Újrarendeződés. A válás azonban sohasem csupán két ember története: a gyermekek is érintetté válnak, ez igen érzékeny része a folyamatnak, és új kérdéseket hoz felszínre. Heinemann Ildikó szerint ezek a témák természetes módon jelennek meg a lelkigyakorlaton is, a résztvevők már tavaly is ezekkel a kérdésekkel érkeztek. „Ugyanakkor nehéz általános válaszokat adni, mert nem ugyanabban a fázisban vannak a résztvevők: van, aki frissen érkezik a válásból, mások már évek óta hordozzák a következményeit.”


A szülői szerep újrarendezése különösen összetett feladat. „Az a legnehezebb, hogy a házastársi kapcsolat megszűnése után is meg tudjanak maradni szülőpárként” – fogalmaz Heinemann Ildikó. A közös döntések, a mindennapi egyeztetések, a gyermekek érdekében való együttműködés mind olyan területek, amelyek tudatos odafigyelést igényelnek. Különösen fontos az is, hogy a szülők a másikról szeretettel tudjanak beszélni, ami sokszor komoly belső munkát feltételez.

Rihay Szabolcs arra hívja fel a figyelmet, hogy a gyermekek helyzete rendkívül sokféle lehet. „Van, amikor a válás megszabadulást hoz egy bántalmazó helyzetből, máskor viszont a biztonságérzet hirtelen elvesztésével jár. Ami közös, az a fájdalom és a bűntudat jelenléte: ez rengeteg fájdalmat okoz, és gyakran a gyermekben is bűntudatot kelt.”

A lelkigyakorlat ebben a kérdésben sem kínál kész recepteket, inkább teret ad annak, hogy ezek a dilemmák kimondhatóvá váljanak. A cél nem az egyszerű megoldás, hanem az, hogy a résztvevők megtapasztalják: ebben a nehéz és sokszor ellentmondásos helyzetben sincsenek egyedül, és van lehetőség a felelős, szeretetteljes továbblépésre.

Közösségben hordozott teher. A Ma­gyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájának Gyülekezeti és Missziói Osztálya által szervezett lelkigyakorlat felépítésében tudatosan jelen van az egyéni kísérés és a közösségi megosztás egyensúlya. A résztvevők számára lehetőséget kínálnak a személyes beszélgetésekre is, hiszen fontos, hogy „ne maradjon bennük” az, amivel érkeztek. Ugyanakkor a közös alkalmak – beszélgetések, megosztások, közös imádságok – legalább ilyen hangsúlyosak. „A lelkigyakorlat egyik legfontosabb tapasztalata a közösség gyógyító ereje” – fogalmaz Rihay Szabolcs, kiemelve: annak felismerése, hogy nem vagyunk egyedül, már önmagában oldja a szégyent és az elszigeteltséget. 


A lelkigyakorlaton a közös étkezések, beszélgetések és elcsendesedések során folyamatosan jelen van a válás kérdése, de a téma nem válik nyomasztóvá, inkább felszabadítóvá: a résztvevők egymás tapasztalataiból tanulnak, keresve, „hogyan lesz nekem könnyebb és boldogabb”.

Mindez szorosan összekapcsolódik az istenkapcsolat elmélyítésével: a napokat reggeli és esti áhítatok keretezik, és hangsúlyos szerepet kapnak a vezetett imádságok is. Ebben a közösségi és személyes térben a résztvevők nemcsak egymáshoz, hanem Istenhez is új módon kapcsolódhatnak.

A kísérés távlatában. A lelkigyakorlat nem a lezárása valaminek, hanem kezdet. A vezetők is érzékelik, hogy szükség van a folytatásra, a hosszabb távú kísérésre. 


„Fontos lenne, hogy a kísérés megvalósuljon. A válás gyászfolyamat, így sokaknak megkönnyebbülést hozhat, amikor egy biztonságos, elváltak részére szervezett gyászcsoport keretei között kapnak támogatást a veszteség feldolgozásához” – hangzik el Rihay Szabolcstól. Ez arra mutat rá, hogy a válás feldolgozása időt igényel. A lelkigyakorlat ezen az úton kínál kapaszkodót: nem old meg mindent, de segít elindulni. Talán visszaad valamit abból a biztonságból is, amely a válás során elveszett.

Egyház a valóságban. Az elváltak lelkigyakorlata végső soron az egyház önértelmezéséről is szól. Arról, hogy képes-e jelen lenni az emberi élet törékeny helyzeteiben. Rihay Szabolcs szavai ebben irányt mutatnak: Jézus „minden emberi helyzetre, amellyel találkozott, irgalommal tudott reagálni”. Ez az irgalom nem teszi jóvá a válást, de lehetővé teszi, hogy az ember ne maradjon egyedül benne. 


És talán éppen ebben rejlik a lelkigyakorlat legmélyebb üzenete: hogy Isten szeretete a legnehezebb élethelyzetekben sem szűnik meg, hanem ott válik igazán megtapasztalhatóvá.

Heinemann Ildikó

Rihay Szabolcs