Tanúskodni a Lélek erejével

Ezzel a mondattal kezdődik igénk: „Jézus így válaszolt…” Az evangéliumi feljegyzés szerint tehát elhangzott egy konkrét kérdés is Jézus válasza előtt: „Uram, miért van az, hogy nekünk akarod kijelenteni magadat, és nem a világnak?”


Fontos kérdés ez, mert Isten rendezhette volna másként is megváltásunk dolgát. Mennyivel egyszerűbb lett volna isteni erejével megváltoztatni az embert és a világot! Hogy végleg vége legyen a gonosz hatalmának. Hogy legyen végre igazság a földön. Ezt kérik a búza és a konkoly példázatát hallgató tanítványok is: „Akarod-e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt?” (Mt 13,28) De Jézus akkor is nemmel válaszol. Csakúgy, mint ahogyan az ünnep ószövetségi igéjében is egy egészen más útról beszél Urunk: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel!” (Zak 4,6)

Mert Isten más utat készített, más utat választ. A pünkösdi Lélek erejével indít egészen személyes tanúskodásra, tanúságtételre. Ahogyan Jézus az Atyáról tanúskodik, nekünk is úgy kell Jézusról tanúskodnunk. Embertől emberig kell vinnünk a jó hírt.

Mert minden ember a maga útját kell, hogy végigjárja, hogy személyesen élje át Isten Lelkének másfajta erejét, a személyes békességre találás útján. Ahogy Jézus mondja: „Békességet hagyok nektek […], de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.”


Arthur Schopenhauer, a 19. században élt filozófus nagyon találó képpel szemlélteti mindezt. Az embereket egy sündisznócsoporthoz hasonlítja. A sünök egy hideg téli napon egymáshoz bújnak jó szorosan, hogy mindegyiküket a többiek testmelege melegítse, így megmeneküljenek a megfagyástól. Jó is mindez nekik – legalábbis egy darabig. De hamarosan érezni kezdik a többiek tüskéinek a szúrását, amely aztán távol tartja őket egymástól. Ám mivel ismét szükségük van a melegre, újra közeledni próbálnak. És így kétféle szenvedés között topognak ide-oda, sehol sem találva békét maguk számára.

Ezt éljük át a legkülönbözőbb kapcsolatainkban: vágyunk ugyan a békességre, de azt sem a magányban, sem a másik emberrel való közösségben nem találjuk meg. Se így, se úgy nem jó, mert valahogy mindig elvész a kiút a két szenvedés közötti vergődésben.

Pedig a békesség utáni vágy mindannyiunkban ott van. Mindannyian vágyódunk melegségre, megnyugvásra, elfogadásra, mások szeretetére. Az ember csak egy darabig bírja a „mindenki hagyjon engem békén” önmagába zártságát. Jézus jól tudja ezt, ezért is imádkozik így az Atyához: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15)


Mert e világban élve, de nem e világból élve tudjuk megtapasztalni az ő békességét. Urunk éppen erről beszél, amikor azt mondja tanítványainak: „Ha valaki szeret engem…” Mert csak az isteni szeretet képes a valódi békére vezetni. Ezért beszél Jézus itt erről a különb útról: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.”

Ahogyan Jézus az Atyáról tanúskodik, nekünk is úgy kell Jézusról tanúskodnunk. Embertől emberig kell vinnünk a jó hírt.

Pünkösd csodája ez. Erre a békességre senki sem képes önmagában eljutni. Hiába szorítom össze a fogamat, hiába próbálok jó lenni, saját igazságom végül mindig felülírja a békességtörekvésemet. Csak a Pártfogó, Isten Szentlelke tanít meg arra, ami nélküle nem működik. Pünkösd ezt az esélyt hozza nekünk.

Hogy mégis békességünk legyen Istennel, egymással és önmagunkkal. Ez a békesség pedig nem más, mint amikor az ember átéli, hogy Isten megbocsátott neki Krisztus által, és új lehetőséget ad az életre. Ezért mondja tanítványainak, hogy ők vigyék tovább ezt a jó hírt a világba. Hogy ők tegyenek bizonyságot Isten szeretetéről. Nem a maguk ügyessége, bölcsessége által, hanem Isten Lelkének erejével!


Imádkozzunk! Uram, tölts be Lelkeddel, és vezess a békesség útján, hogy a tőled kapott szeretetben éljek, és ezt adjam tovább egész földi vándorutamon. Ámen.