Nem desszert, hanem nélkülözhetetlen táplálék

Hogyan lehet úgy hozzányúlni egy több száz éves festményhez, hogy közben az eredeti alkotó művének üzenete ne szenvedjen csorbát? Milyen társtudományokban kell jártasnak lennie egy jó restaurátornak? Akaratán kívül hogyan őrzött meg a reformáció templomi falképeket az utókornak? Ezekre a kérdésekre is választ kaptunk Heitler András festőrestaurátor-művésztől, aki idén március 15. alkalmából a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést vehette át. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense nemcsak hivatásának műhelytitkaiba engedett betekintést, hanem beszélt arról is, mit jelent számára lutheránus családi öröksége, s hogy milyen módon van jelen életében az evangélium.

– Szerencsés helyzetben készül az interjú: a Magyar Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épületében úgy beszélgethetünk a restaurálásról, hogy közben a hallgatók jóvoltából be is pillanthatunk ebbe a különleges tevékenységbe. Mit látunk?

– Ötödéves festő-restaurátor hallgatóink a diplomamunkájukon dolgoznak: II. Lajosnak egy 16. századi német mester által készített portréján, illetve egy Nagy­enyed­ről hozzánk került, a 19. század elején készült Bethlen Gábor-portrén. Utóbbi kifejezetten jó példa arra, amikor olyan műalkotással van dolgunk, ami a története során súlyosan megsérült, ezért korábban többször és nagyon erősen át lett dolgozva.

– Több száz éves festmények helyreállításánál az adott korban használt anyagot is reprodukálni kell, vagy a fő cél az, hogy a munkálatok után a kép lehetőség szerint ugyanúgy nézzen ki, mint az eredeti állapotában?

– A legfőbb viszonyítási pont az eredeti alkotás. Kicsit bővebben válaszolva a kérdésre hozzá kell tenni ehhez, hogy a nemzetközi szinten általánosan használt angol szaknyelvben jobban elkülönül egymástól két kifejezés, a konzerválás és a restaurálás. Előbbi azt jelenti, hogy stabilizálom, megőrzöm az eredetit, utóbbi pedig azt, hogy hozzáteszek, ideértve az új anyagokat, az új szerkezetet is, s mindazt, amit mi magyarul esztétikai helyreállításnak nevezünk. A res­tau­rálásban a 18. század végén jelent meg az a ma is nagyon fontos szempont, hogy amit hozzáteszünk, az később eltávolítható legyen. 


– A festéshez felhasznált anyagok, illetve felületek – vászon, fal, fatábla – tulajdonságaival milyen mélységben kell tisztában lennie a restaurátornak?

– Az természetes, hogy rajz- és festői készség szükséges ehhez a szakmához, de olykor már a felvételi elbeszélgetés során is megkérdezzük a jelentkezőtől, hogy a középiskolában hogyan viszonyult a kémiához. A Gyűrűk Ura világa mentén azt szoktam mondani, hogy mi afféle félszerzetek vagyunk: természettudósnak nem igazán természettudós, alkotóművésznek nem olyan módon alkotóművész, mint például azok a festőművész kollégák, akiknek a képzése a szomszéd műteremben zajlik, és történészek vagy művészettörténészek sem vagyunk, de tisztában kell lennünk a tárgyak történetiségéhez kapcsolódó kérdésekkel. Elengedhetetlenül fontos bizonyos mértékű jártasságot szerezni ezeken a társtudomány-területeken ahhoz, hogy egy restaurátor értelmezhető, jó színvonalú munkát adjon ki a kezei közül. Egy-egy megbízása során a restaurátor ritkán dolgozik teljesen egyedül; a szakmához kapcsolódó kémiai, fizikai alapfogalmakkal azért is tisztában kell lennie, hogy adott helyzetben fel tudja tenni a jó kérdéseket egy vegyészmérnöknek vagy egy fizikusnak, ahogyan szót kell értenie a kurátorral, művészettörténésszel is. 


– Mi most a festmények restaurálásába kapunk betekintést, de milyen más művészeti ágakban képeznek még restaurátorokat a Magyar Képzőművészeti Egyetemen?

– Tanszékünkön a képzőművészeti restaurátor specializációk keretében a festő mellett faszobrász- és kőszobrász-restaurátor művészeket képzünk, az iparművészeti restaurátor specializációk kereteiben pedig öt specializáción – szilikát-, fém-ötvös, papír-bőr, textil-bőr és fa-bútor restaurátor – oktatunk, ezzel jól lefedve kulturális örökségünk műtárgyvagyonának egyes kategóriait.

– Mit tesz a restaurátor akkor, ha olyan műtárgy kerül a kezébe, amelynek egyes részei hiányoznak, és semmilyen technikával nem is „hívható elő” az eredeti állapota? Ebbe ilyenkor bele kell törődni, vagy van annak módja, hogy a szakember „kitalálja”, mi lehetett ott eredetileg?

– Egy szigorú tétel szerint a töredékes felületek kiegészítésében ott kell megállni, ahol a rekonstrukció már csupán a fantáziánkra lenne bízva. Vagyis amikor semmilyen módon nem tudunk olyan támaszt felkutatni, ami nagy bizonyossággal rávezetne bennünket az eredeti állapotra, akkor azt a töredékes részt úgy kell hagynunk.

– Támpont lehet az, ha például az adott művésznek vannak nagyon hasonló alkotásai? Nyújthatnak ezek jó alapot ahhoz, hogy a töredékes részt az eredetihez hűen állítsák helyre?

– Igen, ez az, amit a saját szakmai nyelvhasználatunkban analógiagyűjtésnek nevezünk. Szerencsés esetben fennmaradt az adott mester több, szinte teljesen azonos képe. Erre jócskán akad is példa, hiszen évszázadokkal ezelőtt jellemző volt, hogy megrendelésre dolgozva a festő megismételte korábbi kompozícióit. Komoly segítséget jelenthet egy kiegészítésnél az is, ha rajz, nyomat vagy fénykép maradt fenn a műről. Összegezve: a töredékes részeket bölcs mérlegelések útján meghozott kompromisszumok mentén kell kezelni, úgy, hogy ha a hiányzó részt nem is tudom teljesen kitölteni, az összkép mégis egységes legyen, és ne a hiány szúrjon szemet. Ezekre a kompromisszumokra azért is szükség van, hogy restaurátorként még annak a gyanúnak az árnyékát is elkerüljük, hogy meghamisítottuk az eredetit. Mindezek mellett annak is tudatában kell lennünk, hogy bárhogyan is nyúlunk egy műalkotáshoz, az valamilyen módon meg fog változni.

– Voltak korok, amikor egy-egy műalkotáshoz, például templomi falfestményekhez oly módon nyúltak, hogy eltüntették őket. Például a reformáció idején sok protestánssá lett templomban lemeszelték a falképeket. A restaurátor szemével hogyan tekint erre az időszakra?

– A sors útjainak kifürkészhetetlenségét látom benne, hiszen számos esetben – bár a protestáns atyafiak előtt nem ez a szándék lebegett – az általuk felvitt, akár több réteg mész nagyon jó védőrétegként is funkcionált. Hálásak lehetünk azoknak, akikben nem a képrombolók indulata dolgozott, hanem a képek eltávolításának ezt a módját választották. Korábbi generációkhoz tartozó restaurátorkollégáktól hallottam olyan történeteket, hogy református presbitériumokat olykor hosszan kellett győzködni arról – végül sikerrel –, hogy nincs abban semmi rossz, ha a templomaikban újra láthatók lesznek a középkori ábrázolások.

– Mennyire jellemző, hogy egy res­tau­rátor maga készít műalkotást?

– Előfordul ugyan, de az nagyon ritka, hogy valaki restaurátorként és alkotóként is professzionális tudjon lenni, mert mind a kettő teljes embert, ráadásul merőben eltérő gondolkodást kíván. Ugyanakkor a képzésünknek része, hogy a restau­rá­tor­hallgatók több műtárgymásolatot is elkészítenek, így megszerezve a gyakorlatban azokat a technikai és anyagismereteket, amiket szóban átadni sokkal nehezebb, vagy nem is igazán lehet. Itt magán a folyamaton, az alkotás menetén van a hangsúly. Magam is hosszú ideje terveztem, hogy végre nekilássak annak a Caravaggio-másolatnak, amin most elkezdtem dolgozni, valamint megbízásra egy portrét is festek – ezek az alkalmazott művészeti munkák nagyban segítik azt, hogy a tanítás közben ne felejtsem el, az ecset melyik vége mire való.

– Van kedvenc festménye?

– Több is van. Ami különösen közel áll a szívemhez, az Rembrandtnak A tékozló fiú hazatérése című alkotása. Ebben a kései művében minden fájdalmát ott találjuk, ugyanakkor nem lehet nem látni a reménynek azt a bizonyosságát, amit a családfő és az általa visszafogadott, szakadt ruhájú, szerencsétlen kopasz fiú találkozásával megfestett. Fontos, hogy ezekre a festményekre, a művész által vászonra vitt jelenetekre ne csupán a múlt eseményeként tekintsünk, hanem mondjuk el újra meg újra a Biblia történeteit, amelyek élő vízként, éltető erőként hatnak ránk. 


– Az élő víz, a hit, a Biblia szavai hogyan vannak jelen az életében?

– Az evangélikusság mindig része volt a családi hagyománynak, ebben nevelkedtem. Vegyes, katolikus–evangélikus családba születtem. Édesanyám révén a lutheránus ág erőteljes volt, így én is evangélikus lettem. Egyik anyai déd­apám a Veszprém vármegyei Gecsén szolgált lelkészként; velünk élő nagymamám kivette a részét a felnevelésemből. Az ő sógora, Zámolyi Gyula néhai mosonmagyaróvári evangélikus lelkész úgy volt a keresztapám, hogy ő is keresztelt engem. A Bibliával való kezdeti ismerkedésemnek része volt, hogy amikor gyerekkoromban a rajztanár és festőművész édesapám szobájában lapozgattam a különböző művészeti könyveket, kérdezgettem őt egy-egy kép kapcsán, hogy azok milyen történeteket mesélnek el, és mit üzennek. Később fiatal felnőttként aztán azt is megtapasztalhattam, hogy Isten igéje milyen megelevenítő tud lenni. Ennek nagyon fontos színtere számomra a szombathelyi evangélikus gyülekezeti közösség. Bár az időm jelentős részét a munkám miatt Budapesten töltöm, de Szombathelyen vagyok otthon, az esküvőm is ott, az evangélikus templomunkban volt 2001-ben.

– A művészetnek és a hitnek vannak olyan kapcsolódási pontjai, amelyekre lelki, szellemi irányjelzőként tekint a mindennapokban? Ezek a látszólag elvont dolgok képesek gyakorlatias hatással lenni az emberre?

– Van egy érdekes párhuzam, ami szerintem megadja a választ a kérdésre. A művészetre hajlamosak sokan úgy tekinteni, mint desszertre, ami jólesik az embernek egy kiadós lakoma után, miközben szerintem a művészet maga a főfogás, nem holmi felesleges kalória, hanem nélkülözhetetlen, éltető táplálék. Ez érvényes az evangéliumra is, amire figyelni nem afféle szabadidős elfoglaltság, kedves hétvégi hobbi. A valóság az, hogy a Jézusban megjelenő örömhír, a Szentírás szavai alapvetően határozzák meg emberi létezésünket. Az evangélium nemcsak az életünk egy kiegészítése, hanem olyan fényforrás, aminek a fényénél mindent másképpen látunk, és sok minden mást is képesek vagyunk meglátni. Édesapám szokta idézni Gadányi Jenő festőművésznek azt a gondolatát, miszerint ő azért dolgozik folyamatosan, hogy az ihlet munka közben találja meg. Hasonlóképpen azért érdemes és kell olvasnunk a Bibliát, hogy mindig készen állhassunk arra, hogy Isten igéje a természetünk részévé váljon.