Új nap – új kegyelem
Vasárnap (május 17.) Halld meg, Uram, hívó hangomat! Könyörülj rajtam, hallgass meg! Zsolt 27,7 (Zsolt 30,4; Jn 11,43–44a; Jn 16,5–15; Ef 3,14–21; Zsolt 92) Az imádság sokszor nem több, mint egy kiáltás. Nem gondosan megformált mondatok, hanem szívből feltörő szavak. A zsoltáros őszintén szólítja meg Istent: nem rejti el szükségét, hanem könyörög. Ez a mondat egyszerre fejezi ki az ember kiszolgáltatottságát és bizalmát. Tudja, hogy van, aki meghallgatja. Mi is gyakran így állunk Isten előtt. Tele kérdésekkel, félelemmel, bizonytalansággal. Sokszor nem is tudjuk pontosan megfogalmazni, mi nyomaszt bennünket, mégis megszólíthatjuk őt. Nem azért, mert tökéletesen imádkozunk, hanem mert ő kegyelmes. Nem a szavaink szépsége számít, hanem a szívünk őszintesége. Isten figyel ránk, meghallja a csendes sóhajt is, és válaszol – sokszor nem úgy, ahogy várjuk, de mindig szeretettel. Ez ad bátorságot a hét kezdetén: nem vagyunk egyedül, életünk az ő kezében van. Imádságunk így válik találkozássá Istennel, aki közel van hozzánk minden helyzetben.
Hétfő (május 18.) Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget szeretetedért és hűségedért! Zsolt 115,1 (Jn 7,18; Ez 11,14–20; Zsid 7,11–22) Bizonyára mindannyiunkkal előfordult, hogy a középpontba szerettünk volna kerülni, és talán észre sem vettük ezt. Szeretjük, ha elismernek, ha sikeresnek látszunk, ha visszajelzést kapunk arról, hogy jól végezzük a dolgunkat. Az ige azonban visszavezet a helyes rendre: minden dicsőség Istent illeti. Amikor ezt komolyan vesszük, felszabadulunk. Nem kell bizonyítanunk, nem kell minden helyzetet irányítanunk. Istené a dicsőség, mi pedig az ő kegyelméből élünk, és ez békességet ad. Így tanuljunk alázatban járni napról napra!
Kedd (május 19.) Uram, Atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezeid alkotásai vagyunk mindannyian. Ézs 64,7 (Róm 9,20; Ézs 41,8–14 [17–20]; Zsid 7,23–28) Az agyag nem formálja önmagát. Rá van bízva a fazekas kezére. Ez a kép arra tanít, hogy életünk nem véletlenek sorozata. Isten formál bennünket – türelemmel, szeretettel, céllal. Néha nehéz elfogadni ezt, különösen akkor, amikor nem értjük a történéseket, amikor fájdalom tör ránk, vagy kudarcok érnek. Mégis bízhatunk benne: az ő kezében jó helyen vagyunk, és ő nem hagy félbe semmit, amit elkezdett. Munkája bennünk lassú, de biztos, és mindig jóra vezet.
Szerda (május 20.) Uram, kegyelmes tetteidről éneklek mindörökké, nemzedékről nemzedékre hirdetem tetteidet. Zsolt 89,2 (Mk 16,20; Ézs 32,11–18; Zsid 8,1–13) A kegyelem nem csupán múltbeli élmény, hanem jelenvaló valóság. Hajlamosak vagyunk elfelejteni Isten jóságát, amikor nehézségek érnek, és inkább a hiányokra figyelünk. Ezért fontos, hogy újra és újra kimondjuk: Isten hűséges. Amikor „énekeljük” kegyelmét – akár szóval, akár a szívünk csendjében –, hitünk megerősödik, és reménységünk megújul a mindennapokban. Ez a hála tartson meg a próbák idején is, és adjon erőt a folytatáshoz!
Csütörtök (május 21.) Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon […], intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek. Kol 3,16b (Zsolt 150,2; ApCsel 1,12–26; Zsid 9,1–10) Isten igéje nem csupán hallgatni való, hanem bennünk élő valóság. Ha teret adunk neki, formálja gondolatainkat, szavainkat, döntéseinket. A dicséret és a hálaadás ebből fakad: felismerjük Isten tetteit, és válaszolunk. Így válik hitünk láthatóvá a mindennapokban, és így erősödik a közösségünk is. Az ige által Isten ma is megszólít bennünket, és vezet az ő útján. Lakjon bennünk is Krisztus beszéde gazdagon!
Péntek (május 22.) Őt [az Urat] dicsérje éneked, mert ő a te Istened… 5Móz 10,21 (Jn 16,27; Jn 19,25–27; Zsid 9,11–14) A kereszt mutatja meg igazán, ki számunkra Isten. Jézus nemcsak tanított, hanem az életét adta értünk. Ez az áldozat személyes: értünk történt. Nem a mi érdemünk, hanem az ő kegyelme tart meg. Ez ad biztos alapot a hitünknek és reménységünknek, még akkor is, amikor minden bizonytalannak tűnik körülöttünk. Innen fakad az igazi reménységünk és békességünk. Ámen.
Szombat (május 23.) Nagy tetteket visz véghez [az Isten], amelyeket meg sem értünk. Jób 37,5 (Mt 5,45b; Zak 4,1–14; Zsid 9,15–28) Gyakran csak utólag látjuk meg, mit tett Isten az életünkben. Amikor benne vagyunk egy helyzetben, nem értjük, mi miért történik, sokszor vannak kérdéseink, nehéz elviselnünk a bizonytalanságot. Olykor úgy tűnik, mintha Isten hallgatna, vagy távol lenne. Mégis, amikor visszatekintünk, felismerhetjük: ő már akkor is munkálkodott, amikor mi még nem láttunk semmit ebből. Csendben formált, vezetett, és olyan utakat készített, amelyekről nem is tudtunk. Nem az a fontos tehát, hogy mindent megértsünk, mert amit ma nem értünk, az holnap világossá válhat. Bárcsak rá tudnánk bízni magunkat a szeretet Istenére akkor is, amikor nem látjuk világosan a munkáját!
