Még nem keltek egybe

Hogyan zajlott Mária és József „jegyesoktatása”? Mik a mai evangélikus jegyesoktatás kihívásai, lehetőségei, áldásai? Ezeket a kérdéseket érinti Népszerű teológia rovatunk mostani cikke egy gyakorló lelkész tollából.

A házasságban élők bizonyára mindannyian őriznek otthon egy szép esküvői fényképet, és sokan emlékezünk egy jó lakodalomra, ahol fergeteges volt a hangulat. Évről évre megünnepeljük a házassági évfordulónkat, mint egy születésnapot, s sok feleség évtizedekig megőrzi a menyasszonyi ruháját, hogy majd továbbadhassa a lányának. Talán úgy is, mint Erzsi néni, aki a halála előtt a fél évszázados menyasszonyi ruháját kiakasztotta a szekrényajtóra, hogy így készüljön az örök vőlegényhez, Jézushoz. Kinek így, kinek úgy, de fontosak a házasságkötéssel kapcsolatos emlékeink.

De vajon emlékszünk-e a jegyesoktatásunkra? Volt egyáltalán olyan? Hogyan él bennünk az első találkozás a lelkésszel? Milyen témák merültek fel, amelyekről jó volt beszélgetni? Sokszor ez az első találkozás egy lelkésszel és magával a gyülekezettel is. Milyen benyomásokat szereztünk? Adminisztratív alkalom volt, vagy annál több?

Írásomban a jegyesoktatás szükségszerűségére keresek választ egy jól ismert újszövetségi történeten keresztül. Szeretnék elgondolkodni azon is, mi a jegyesoktatás. Adatfelvétel? Az esketési liturgia megbeszélése? Párkapcsolati felkészítő műhely? A téma fontosságát és összetettségét jelzi, hogy 2025 novemberében az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológia Tanszékén létrejött a jegyesoktatás-kutató csoport dr. Pángyánszky Ágnes vezetésével, azzal a céllal, hogy e témában adjon segítséget lelkészeknek és gyülekezeteknek egyaránt.

Revitalizáció

Ha a legutóbbi jegyesoktatásomra gondolok, akkor egészen újszerű tapasztalás és kép jelenik meg előttem. Ugyanis még sohasem fordult elő velem, hogy hárman jöjjenek el a jegyesoktatásra. Hárman ültek ott a lelkigondozói kanapén: a vőlegény, a menyasszony és a vőlegény édesanyja. Egészen szürreális élmény volt így az első találkozás.

Az édesanyát jól ismerem a gyülekezetből, a vőlegényt látásból, a menyasszonnyal ez alkalommal találkoztam először. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mit keresett ott az édesanya, és hogy lehet-e így jegyesoktatást végezni. Azért kísérte el a párt az édesanya, mert a fia „valláskárosult” volt. Korábban, a konfirmációja idején olyan súlyos konfliktusba került a gyülekezet lelkészével, hogy azt feltételezte: megint elutasításban részesül. Ott, abban a helyzetben a jegyesoktatás gyógyító beszélgetésbe és imádságban tetőző első találkozásba ment át, mely felülírta, átkeretezte és végeredményben gyógyította a régebbi tapasztalatokat is.

Jól mutatja ez is, hogy messziről érkeznek meg hozzánk a párok. Sokszor fizikálisan is távolról: azért jönnek, mert szép a templom, vagy mert a közelben van egy megfizethető lakodalmas helyszín. De lélekben is távolról érkeznek meg, és próbálják megtalálni a helyüket a szűk lelkészi hivatalban és az egyház keretei között is.

Érezzük, hogy a jegyesoktatás holisztikus látásmódot kíván, hiszen benne fellelhetők lelkigondozói, adminisztratív, liturgikai és teológiai vonások is. És mivel ennyire széles körű, a fontossága sem hanyagolható el. A jegyesoktatás pozitív légköréből és erőforrásából egészen máshogy érkezhetünk meg együtt az ünnepbe.

Innováció

Az első jegyesoktatásról az Újszövetség első lapjain olvashatunk, Máté evangéliumában (Mt 1,18–25), Jézus Krisztus születésének ígéretekor. Egy jegyespár jelenik meg előttünk, Mária és József, akik mély krízist élnek meg a kapcsolatukban; megjelenik bennük a szégyen és a szakítás gondolata is. Így érkeznek meg az első jegyesoktatásra, amelyet tulajdonképpen maga az Isten tart nekik egy angyal közvetítésével. 


Mi, lelkészek is küldöttként, hírvivőként jelenünk meg egy-egy pár életének egy fontos pillanatában, életük egy meghatározó metszéspontjában. A Keresztyén bibliai lexikon szerint az angyal „olyan mennyei lény, aki Isten parancsát közvetíti az embereknek, és egyúttal oltalmazza az egyént, a népeket és mindenféle növekedést a természetben”. Közvetít és oltalmaz. E kettő a jegyesoktatásunk két alap­identitása. Közvetítjük „Isten teremtő rendjét, a házasságot”, mert – ahogyan Agendánkban olvashatjuk – „az egyházi esketés bizonyságtétel a házasságnak erről az isteni rendjéről”, és oltalmazzuk a feleket egyen-egyenként is, ami azt jelenti, hogy Isten oltalmába helyezzük őket imádságban. Ezért hangsúlyosabb az „esketésnél” „a házasság megáldása”, ahogyan ez már az új liturgikus könyvben is (Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv II., 2023) szerepel.


Jézus születéstörténetében egy álomban jelenik meg az angyal. Nem véletlenül. Az álom az a biztonságos tér és közeg, ahol helyük van az irreális vágyaknak és elképzeléseknek is. Az álom az a tér, ahol nyugodtan körbe lehet nézni, ahol olyan részletek is előkerülhetnek, és láthatóvá válhatnak, melyek ébren nem. Sokszor ebből a térből érkeznek meg hozzánk a jegyespárok, és tele vannak vágyakkal, reményekkel.

Jól kell tudnunk bánni ezzel, mert bármennyire gyermekinek tűnnek is, és sokszor naivnak, akkor is az övék, a lelkük egy törékeny darabja az, amit egy időre átadnak nekünk. A bibliai álomban az angyal belépett Mária és József személyes történetébe – ez a belépés sohasem kockázatmentes. Ha nem empatikus a lelkész, akkor széttörheti az álmot, vagy relativizálhatja, ami szintén a megsemmisülés veszélyével fenyeget. Az álomba belépni csak álmodozva lehet! – erre taníthat bennünket ez az újszövetségi történet. Az „álmodozva” azt jelenti, hogy be­lépek a jegyespár történetébe, engedem, hogy magával ragadjon, és nem oltom ki vagy nem hűtöm le ezt a vágyukat a dogmatika sokszor hűvös és nehezen érthető igazságaival.

Ma is az „életből” érkeznek meg hozzánk a párok, sokszor többéves együttélés után döntenek a házasságkötés mellett. Az első házasságot kötők átlagos életkora az 1970-es, 1980-as években a nők esetében húsz–huszonegy év, a férfiaknál huszonnégy–huszonöt év volt, majd emelkedni kezdett, napjainkban harminc, illetve harminchárom év körül van.

Máriát és Józsefet sem a „nullpontban” érte el az angyal megszólítása. Volt már egy közös történetük: gyermeket vártak. Az angyal éppen ezért nem kezdett el a „klasszikus” jegyes­oktatási témákról, dogmatikai vagy etikai kérdésekről beszélni, hanem először József identitását, hovatartozását tisztázta, amikor így szólította meg (Mt 1,20): „József, Dávid fia…”


Ma ezt az első jegyesoktatási találkozásnak hívhatnánk, amikor megtanuljuk egymás nevét, amikor felvesszük az anyakönyvbe beírandó főbb adatokat, pontosítjuk a házasságkötés idejét. Mégsem csupán adminisztratív találkozás ez, hanem a döntő első benyomások megszerzése, mely hatással lesz a többire is.

Rekonstrukció

Az angyali mondat második része az elköteleződés és a felelősségvállalás: „…ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van.” Ez már a második jegyesoktatási téma, amikor már tudunk beszélgetni a pár történetéről, a megismerkedésükről, a házasságkötés összetettségéről. Az angyal, Mária és József találkozáskor kiépült a bizalom légköre; az álom ezt a ráhagyatkozást szimbolizálja a történetben, mert ez kell ahhoz, hogy tudjanak beszélni a félelmekről (a bibliai történet eredeti szövegében szereplőfobeó ige nemcsak félelmet, hanem megfutamodást is jelent), a másik elhordozásáról, az erőtlenségekről is. 


A bibliai történetben a felelősségvállalás József cselekedetében csúcsosodik ki: „József pedig, amikor felébredt álmából […], feleségül vette őt…” (Mt 1,24) A „feleségül vesz” jelentésű ige, a paralambanó gazdag jelentésű szó, mely az elfogadást is jelenti. Az álomból felébredni, a valóságot elfogadni sokszor nem egyszerű, és nem megy magától értetődően, de a másik elfogadása révén az „énből” és a „teből” megszülethet a „mi”. 


Raffaello: Szűz Mária eljegyzése (1504)