Több hang, egy irány
Kecskeméti Pált a kántori szolgálat vezette a lelkészi hivatáshoz
A hitvallás és az éneklés évében indított sorozatunkban egyházzenészeket kérdezünk. Ez alkalommal Kecskeméti Pál nyugalmazott lelkésszel, a Kiskőrösi evangélikus fúvószenekar vezetőjével pályakezdéséről, a kántori szolgálat mindennapjairól és a zenekar gyülekezeti szerepéről beszélgettünk.
– Hogyan formálódott a zenei érdeklődése?
– Már nagyon fiatal koromtól érdekelt a zene. Az utcánkban működött a MÁV gyermek-fúvószenekar, sokat hallgattam őket. Vezetője, Filus Lajos bácsi kérdezte meg, hogy szeretnék-e zenélni, és ő kezdett tanítani. Nem a hosszú zenei képzést választottam, hanem szerettem volna minél hamarabb zenekarban játszani, így több hangszeren is kipróbáltam magam: trombitán, baritonkürtön, később helikonon. Katonaként a hódmezővásárhelyi honvédségi fúvószenekarba kerültem, ahol sokat tanultam, például a hangszerelést is: hogyan lehet négyszólamú műveket fúvószenekarra átírni. Leszerelés után választás elé kerültem: visszatérek a kőművesszakmához, vagy a zene felé indulok tovább. Amikor Győri János Sámuellel megszerkesztettük a Jézus Újat Hoz című újságot, feketelistára kerültem, és ezzel bezárult előttem az építőipari pálya. János révén kerültem be a fóti kántorképzőbe, ahol először éltem meg személyes erővel az Istennel való találkozást. Pedig a hit nem volt idegen tőlem: édesanyám hívő asszony volt, ő tanított a régi korálokra. Bócsán, a tanyavilágban pedig azt láttam, milyen örömmel éneklik ezeket az emberek – ez mélyen megmaradt bennem. Végül az építőipar helyett a kántori szolgálat lett az utam: 1979. május 3-án a kiskőrösi gyülekezet kántorává választottak.
– A kántori szolgálat pedig a lelkészi hivatás felé vezette.
– Kántorként egyre inkább éreztem az elhívást, ezért 1983-ban beiratkoztam a teológia levelező tagozatára. 1986 adventjén iktattak be a gyülekezeti munkatársi tisztségbe. A lelkészképzés elvégzése után 1991-től a nyugdíjba vonulásomig, 2023-ig a kiskőrösi gyülekezet lelkészeként szolgáltam. A zene és az igehirdetés így végig együtt formálta a pályámat. Ma is örömmel vállalok helyettesítést mind a szószéken, mind az orgonapadon.
– 1991-ben pedig megalakult a gyülekezeti fúvószenekar.
– Egy idős házaspár többek között egy baritonkürtöt és egy tenorkürtöt adományozott a gyülekezetünknek, ezzel letéve a fúvószenekar „alapkövét”. Kezdetben néhány fiatal és idősebb gyülekezeti taggal indultunk, kisebb megszakításokkal működünk. Főként ünnepekre készülünk, és az istentiszteleten az orgonával váltakozva játszunk: az egyik versszak az orgonáé, a másik a fúvósoké. Szolgálatunk nemcsak zenei élményt ad, hanem segíti a közös éneklést és az ige befogadását is. Zenekarunk próbáin a gyakorlás és az együtt zenélés öröme mellett elsősorban a közösség épül. Nem csak evangélikusok játszanak nálunk, és nem is mindenki vallásos. A próbákon a közös munka áll a középpontban. Repertoárunkban Händel-művek, egyházi korálok fúvós feldolgozásai, valamint német egyházi kiadványokból származó egyházi és világi könnyűzenei átiratok egyaránt helyet kapnak.
– A különböző zenei stílusok hogyan jelennek meg a gyülekezet életében?
– A zene elmélyíti az Istennel való kapcsolatot. Egy korál megtanulása nemcsak technikai kérdés, hanem lelki folyamat is. Fontos, hogy értsük és továbbadjuk azt az örökséget, amelyet evangélikus énekkincsünk hordoz. Ugyanakkor azt is látom, hogy nem egyetlen stílus vezet közelebb Istenhez: a korál, a klasszikus zene és a keresztény könnyűzene is ugyanarra mutathatnak. Ezért is vállalok örömmel szolgálatot gyülekezetünk Taizé-alkalmain is. Utóbbin a zene, a gyertyafény és a csend különleges légkört teremt.
– A pályáján összefonódott a hitvallás és az ének. Miként összegezné e kettőnek a kapcsolatát?
– Az együtt elmondott hitvallás és a közösen énekelt énekek megerősítik a hitünket. Ez segít abban, hogy komolyan vegyük és közösen is megvalljuk azt, amiben hiszünk – és ez erősíti meg igazán a gyülekezetet.
