Új nap – új kegyelem
Vasárnap (május 24.) Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel… ApCsel 2,2.4 (Zsolt 24,7; Jn 14,15–19[20–23a]23b–27; ApCsel 2,1–21; Zsolt 51) Életünkben mindig keressük a feltöltődés, a pihenés lehetőségét, a minőségi időt, amelynek a megélése által igazán embernek érezhetjük magunkat. Valami mégis hiányzik, hiába a változatos program vagy a megszokott rutin. Jézus mennybemenetele után a Szentlélek mint Pártfogó érkezik el a tanítványokhoz. Ez nem jelent mást: a Mester követése folytatódik a Lélek vezetése által. A keresztény hit személyes megélés, betöltekezés Isten Szentlelkével, amely táplálja, formálja, építi a hitünket, és bizonyságot tesz a bennünk lévő reménységről.
Hétfő (május 25.) Sok kegyes zsidó férfi élt akkor Jeruzsálemben, akik a föld minden nemzete közül jöttek. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól. ApCsel 2,5.7a.11b (Zsolt 117,2; Jn 20,19–23; 1Kor 12,4–11; Zsolt 81) A zsidóság pünkösdkor a terményért való hálaadás mellett a Sínai-hegyi törvényadást is ünnepli. Isten megszólít, megérint, útba igazít. Ugyanezt élték át a júdeai és a más országokból érkezett, más nyelven beszélő zsidók is: az evangélium szól – és mi megértjük. Isten beszélő Úr, megszólít és megérint a mi kultúránkban, a mi élethelyzetünkben, a mi valóságunkban. A Lélek munkája a mai tanítványokban, hogy mindenkinek a maga nyelvén hirdessük „Isten felséges dolgait”.
Kedd (május 26.) Ti, akik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszságot! Zsolt 97,10a (1Thessz 5,14; ApCsel 4,23–31; Zsid 10,1–18) Amikor valahol kiárad a világosság, kiszorítja, nem tűri meg a sötétséget maga körül. A zsoltáríró felhívja a figyelmet arra, hogy Isten és a gonoszság nem fér meg egymás mellett. Amikor „istenként” tiszteljük a kapcsolatainkat, vágyainkat, céljainkat, igazságérzetünket, akkor megágyazunk a gonoszságnak, amely kihat életünkre, kapcsolatainkra. Jézus Krisztust csak úgy lehet követni, ha megengedjük a Szentléleknek, hogy hitet teremtsen bennünk, és kiszorítsa mindazt, amit Isten helyébe állítottunk.
Szerda (május 27.) Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. 1Kor 8,5–6 (2Móz 15,11; ApCsel 8,[9–11]12–25; Zsid 10,19–31) Sokan mondják: „Ezt imádom!” Az imádattal viszont hódolat, meghajlás jár. Pál apostol megtalálta azt a Jézust, aki előtt valóban érdemes térdet hajtani, neki hódolatot adni. Életünk legnagyobb kérdése a halál és az élet feszültsége, melynek megoldására a bűnbocsánatban és az Istennel való életben találunk választ. Teljes emberi kudarc „úgynevezett istenekre” (istenpótlékokra) építeni az életünket, ellenben a teremtő, megváltó, megszentelő Úr imádata megtart bennünket egy örökkévalóságon át.
Csütörtök (május 28.) Mert én tudom, hogy az én megváltóm él… Jób 19,25 (1Kor 15,20; ApCsel 11,1–18; Zsid 10,32–39) Mielőtt bizalmat szavazunk valakinek, szeretünk megbizonyosodni, hogy valóban érdemes-e rá. Jób olyan szenvedést élt át, amely a mi igazságérzetünket is próbára teszi. Azt gondoljuk, hogy ha a körülmények változnak, akkor megoldódik minden. Jób számára a körülmények egyre súlyosabbá, végső soron a legborzasztóbbá váltak. Ő mégis bizalommal van: az én megváltóm él! Tudom! Tudom, mert ismerem. Tudom, mert megszólít. Tudom, mert megmaradt a hitem.
Péntek (május 29.) Tudom, Uram, hogy az ember nem ura élete útjának… Jer 10,23a (Lk 12,19–20; ApCsel 11,19–26; Zsid 11,1–7) „De kár! – sokaknak talán ez a válasza erre a felismerésre. – Pedig mennyire arra utalnak a jelek, hogy a kezemben van a gyeplő! Telve vagyok célokkal, ambíciókkal… és jön egy diagnózis, egy váratlan telefon, ami megállásra késztet.” Jeremiás a legnagyobb katasztrófa – a babiloni fogság – idején evangéliumot hirdet: semmilyen történés nem esik Isten hatókörén kívül, minden az ő uralma alatt van. A boldogságot az a megbékélés adja, hogy kezeinket imára kulcsolva, „térdre rogyva” odaadhatjuk életünket a Mindenhatónak.
Szombat (május 30.) Jézus mondta példázatban: És [a fiú] útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. Lk 15,20 (2Krón 30,18b–19a; ApCsel 18,1–11; Zsid 11,8–22) A tékozló fiú példázata Jézus elveszettekről szóló tanításának tetőpontja. Születésünktől fogva elveszettek vagyunk, megyünk a magunk útján, s nem értékeljük, amit a mennyei Atya jelenlétében megélhetünk. A távol lévő édesapa gondol elveszett fiára – hiszen az övé. Ahogyan a szülő-gyermek ölelését átjárja a szeretet, úgy a mennyei Atya ölelésénél átjár bennünket a Szentlélek. Ekkor látjuk meg, milyen csodálatos az a kegyelem, hogy Jézus által Isten fiainak neveztetünk.
